Laurence Rees brit történész A holokauszt – A gyűlölet gyökereitől a Harmadik Birodalom összeomlásáig című könyvének utószavában foglalja össze kutatómunkájának irányait.
A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján ebből közlünk részletet itt, a Nyugati tér blogon.
Laurence Rees: A holokauszt – A gyűlölet gyökereitől a Harmadik Birodalom összeomlásáig (részlet)
Szeretném pár szóban összefoglalni, miért gondolom, hogy ez a könyv új megközelítésmódot alkalmaz, valamint a holokauszt történetírásával járó problémákkal kapcsolatban is igyekszem pár gondolatot megfogalmazni.
(…) jómagam is számos élénk eszmecserét folytattam arról, hogy beszélhetünk-e a holokauszt kapcsán valamiféle „egyediségről”, vagy csak egynek kell tekintenünk a történelem számos szörnyű atrocitása közül. Alapvetően egyet kell értenem a nemrég elhunyt David Cesarani professzorral, aki egy pár évvel ezelőtti diszkusszióban ékesszólóan fejtette ki, hogy miért tekinthető a holokauszt speciálisnak. „Úgy vélem – hangsúlyozta –, az emberiség történetében eddig sohasem fordult elő, hogy egy népvezér egy másik etnikai-vallási csoport záros határidőn belüli teljes fizikai megsemmisítése mellett döntött volna, valamint egész apparátust fordítottak volna ennek kivitelezésére. Ez teljesen egyedi és példa nélkül álló dolog volt.”
A holokauszt történetírásában szintén fontos kérdés a szemtanúi elbeszélések szerepe. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen több száz olyan emberrel találkoztam, akik személyesen is átélték e történteket, így – gondolom, nem túl meglepő módon – hiszek tanúságtételeik kivételes értékében. Sőt, szinte egzisztenciális tétje van annak, hogy találkozhattam ezekkel az emberekkel és feltehettem nekik kérdéseimet. Olyan ez, mintha őket faggatva maga a történelem elevenedett volna meg a szemem előtt.
E tanúságtételek közül rengeteg most jelenik meg először, és nem győzöm a jelentőségüket hangsúlyozni. (…)
Abból a szempontból is kivételezett helyzetben vagyok, hogy már nem sok nemzedék nyerhet így betekintést a történelembe. Tulajdonképpen két szempontból is szerencsésnek mondhatom magam. Először is, mert amikor a tévéstábommal együtt elkezdtünk hajdani nácikkal találkozni, legtöbben épp nemrég vonultak nyugdíjba, így szabadon beszélhettek, nem kellett félniük attól, hogy munkájukban hátrányuk származik az elmondottakból, ám emellett még elég fiatalok voltak, nem telepedett még rájuk az öregkor szenilitása. Másfelől, a berlini fal leomlása után a kelet-európai országokba, valamint az egykori szovjetunióbeli köztársaságokba is szabadon utazhattunk, és olyan szemtanúkat interjúvolhattunk meg, akik eddig még sohasem beszélhettek szabadon a háborús élményeikről. Így aztán az elsők között juthattunk hozzá e fontos primer anyagokhoz.
Azonban mindig is hangsúlyoztam, hogy minden forráshoz bizonyos egészséges szkepszissel kell közelítenünk. Emiatt a szemtanúi beszámolók felkutatása és lefilmezése során felülmúlhatatlan jelentőségű, hogy kritikával illessük ezeket a szövegeket. Máshol már részletesen leírtam, hogyan igyekeztünk e bonyolult feladatot elvégezni, például milyen módon próbáltunk minden egyes szemtanú történetét ellenőrizni és a korabeli dokumentumokkal összevetni.
Hosszú, munkaigényes folyamat volt, és amennyiben a leghalványabb kétség merült fel potenciális interjúalanyunk szavahihetőségét illetően, akkor nem rögzítettük a beszélgetést.
A kutatások során azt is felfedeztük, hogy az emberek gyakran még oly sok év után is iszonyú erőteljesen emlékeznek életük bizonyos sorsdöntő életeseményeire. Azt hiszem, mindannyian ismerjük ezt a jelenséget. Bennem például igen élénk kép él édesanyám negyven évvel ezelőtt bekövetkezett haláláról. Habár azt nem tudnám visszaidézni, hogy pár hónappal ezelőtt, egy adott napon mit ebédeltem, de anyám halálának pontos körülményeire és részleteire emlékszem. Az egyik esemény jelentéktelen volt, a másik azonban megváltoztatta az életemet.
A holokauszt-túlélőkkel készített riportok során természetesen bizonyos speciális tényezőket is számba kell venni. Az egyik legfontosabb, hogy az auschwitzi, sobibóri vagy treblinkai túlélők tapasztalatai egyáltalán nem tekinthetőek átlagosnak, hiszen az ottani „átlagos”, „normális” sors szükségképpen halállal végződött. Így aztán természetesen egyáltalán nem ismerhetjük meg a többség élményeit.
Emellett fontosnak tartom, hogy csak azután írjak a holokausztról, ha már átláttam az események földrajzát – és reményeim szerint e könyv ezen a területen is tud újat nyújtani.
Úgy érzem, rengeteget tanultam abból, hogy elmentem és megnéztem e bűntettek helyszíneit.
Sohasem felejtem el, például mekkora élményt jelentett, amikor Mirek Obstarczyk barátom, az Auschwitz Múzeum egyik legtehetségesebb történésze végigvezetett a főtábor, illetve Birkenau minden olyan részén, ahol a nácik Zyklon B-vel gyilkoltak. Időrendben jártuk végig Mirekkel ezeket a helyeket: a főtábor 11-es blokkjának pincéjét, az SS adminisztrációs irodáinál lévő krematóriumot, a „kis vörös házat” és a „kis fehér házat” Auschwitz-Birkenau távolabbi részén, valamint az 1943-ban Birkenauban létrehozott masszív krematórium- és gázkamra-komplexumok maradványait. Azzal, hogy saját szememmel követhettem végig e geográfiai folyamatot, talán jobban megértettem az egész rendszer működését és fejlődését – és remélem e tudásom a könyvben is tükröződik.
Ugyanígy érdemesnek tartottam bejárni több száz más, a holokauszttal kapcsolatos helyszínt – a sobibóri haláltábor egykori helyétől, ahol a szélben recsegő faágak mellett átérzi az ember, hogy milyen messze van mindentől, a Berlin melletti sachenhauseni koncentrációs tábor hatalmas félkör alakú részéig, ahol egykor a névsorolvasások zajlottak; Hitler kelet-poroszországi, rastenburgi katonai főhadiszállásának romjaitól a hajdani belorusz és ukrán kivégzőtelepekig.
(…) Fontos még hozzátennem, hogy nem szerettem volna, ha könyvem egyedül szóbeli visszaemlékezésekre épül, így rengeteg beszédet, naplórészletet és korabeli dokumentumot is felhasználtam.
Az volt a célom, hogy az anyagok segítségével bepillantást nyerhessünk a holokauszt döntéshozási folyamatába, és ehhez a háború óta megjelent kiváló történetírói munkák eredményeire is építhettem.
Az elmúlt huszonöt évben számtalan megdöbbentő memoárt és rengeteg megvilágító erejű történészi elemzést olvastam, ám olyan általánosabb munkát nem ismerek, amelyben az első kézből származó tanúságtételekből áradó érzelmi töltet összekapcsolódott volna a náci állam döntéshozási mechanizmusának elemzésével. Én valami ilyesmire tettem kísérletet, ezért remélem azt, hogy könyvem a holokauszt történetének valóban „új” megközelítését nyújtja.
(…) Végezetül pedig még valamit hangsúlyoznom kell. Bármilyen lehangoló is e könyv tartalma, mégis hiszek benne, hogy meg kell értenünk, miért és hogyan mentek végbe ezek a bűnök. Hiszen a holokauszt története talán minden másnál többet árul el arról, hogy mire vagyunk képesek mi, az emberi faj.