Három jelölés után végre hazavihette első Oscar-díját Will Smith, a Richard király című film főszerepében nyújtott alakításáért. Azonban nem ez az a momentum, amivel a nevét valószínűleg örökre beírta az Oscar-díj történetébe…
De kicsoda Will Smith? Mint az közismert, a philadelphiai kölyök kora egyik legnagyobb rapsztárja, majd Hollywood egyik legfényesebb csillaga volt. Karrierje valódi tündérmese. Ám ez, ahogy a Will című, Illés Róbert fordításában hamarosan magyarul is olvasható rendhagyó memoárjából kiderül, csak a történet egyik oldala.
A Nyugati tér olvasóinak most mutatunk egy részletet korunk egyik legismertebb szórakoztatóipari zsenijének könyvéből, amelyben a szerző őszintén, önmagát nem kímélve vall az általa elkövetett hibákról, a nehézségekről és a kudarcokról is – amelyek sorába immár a 2022-es Oscar-díj-átadó gála is beletartozik…
Will Smith: Will (részlet)
A FAL
Tizenegy éves voltam, amikor apám elhatározta, hogy kell neki egy új fal az üzletével szemben. Jókora, durván három és fél méter magas és legalább hat méter széles falat akart felhúzni. A régi fal már omladozott, és „megunta, hogy azt kell bámulnia”. De ahelyett, hogy megbízott volna egy építési vállalkozót vagy egy kőműves brigádot, úgy gondolta, jó kis feladat lesz ez nekem és az öcsémnek, Harrynek.
Apus csinálta a bontást. Emlékszem, ahogy hitetlenkedve bámultam azt a hatalmas lyukat. Teljesen biztos voltam benne, hogy soha nem lesz ott új fal.
Az öcsémmel majdnem egy éven keresztül iskola után minden áldott nap elmentünk apám üzletéhez, hogy azon a falon dolgozzunk. Mindent magunk csináltunk. Kiástuk az alapot, kevertük a maltert, cipeltük a vödröket. A mai napig emlékszem a keverési receptre: két adag cement, egy adag homok, egy adag mész. Harry kezelte a slagot. Lapátokkal kevertük a maltert a járdán, aztán nyolcliteres vödrökbe töltöttük, és raktuk a téglákat. Betonvasak és falazólécek nélkül csináltunk mindent, csak olyan buborékos vízmértékeket használtunk hozzá.
Akinek van bármi fogalma az építkezésről, tudja, hogy csak egy bolond látna neki így. A kényszermunkára ítélt rabok dolgoznak ilyen körülmények között. Ma kihívnák ránk a gyermekvédelmiseket. Fáradságos és szükségtelenül hosszú feladat volt ez két gyereknek, majdnem egy évünkbe telt, miközben egy felnőtt férfiakból álló brigád legfeljebb két nap alatt végzett volna vele.
Az öcsém és én dolgoztunk hétvégéken, ünnepnapokon és tanítási szünetekben is. Abban az évben az egész nyarat végigdolgoztuk. Nem számított. Apám soha nem vett ki szabadnapot, ezért nekünk sem járt. Emlékszem, számtalanszor bámultam azt a lyukat teljesen elcsüggedve. El sem tudtam képzelni, hogyan fogjuk valaha befejezni. Méretei felfoghatatlanul nagyok voltak számomra. Mintha a nyugat-philadelphiai nagy falat építenénk – milliónyi vörös tégla sorakozik egymás mellett a végtelenbe.
Biztos voltam benne, hogy halálomig maltert fogok keverni és vödröket fogok cipelni. Tudtam, hogy így lesz.
Apus azonban nem engedte, hogy abbahagyjuk. Minden nap ott kellett lennünk, keverni a maltert, cipelni a vödröket, rakni a téglákat. Nem számított, hogy szakad az eső, dögmeleg van, rossz a kedvem, szomorú vagyok, megbetegedtem, dolgozatot írok másnap – nem volt kifogás. Az öcsémmel próbáltunk reklamálni és tiltakozni, de Apust nem tudtuk meghatni vele, a foglyai voltunk. A fal konstanssá vált az életünkben, maga volt az állandóság. Évszakok váltakoztak, barátok jöttek és mentek, tanárok vonultak nyugdíjba – de a fal maradt. A fal mindig ott maradt.
Egy nap Harry és én különösen ramaty hangulatban voltunk. Szenvedtünk és morogtunk, hogy így „lehetetlen” meg úgy „nevetséges”.
– Minek kell egyáltalán falat építenünk? Lehetetlen. Soha nem leszünk kész vele.
Apus meghallotta, ledobta a szerszámait, és odatrappolt hozzánk, ahol nyafogtunk. Kikapott egy téglát a kezemből, és felmutatta.
– Ne gondolj arra az átkozott falra! – mondta. – Nincsen fal. Csak téglák vannak.
Az a feladatod, hogy ezt a téglát tökéletesen rakd le. Aztán jöhet a következő tégla. Rakd le azt a téglát tökéletesen. Aztán a következőt. Ne törődj a fallal! Mindig csak ezzel az egy téglával foglalkozz!
Visszament az üzletbe. Harryvel egymásra néztünk, megráztuk a fejünket – Meghibbant az öreg –, aztán kevertük tovább a maltert.
Azok közül a leckék közül, amelyek a legnagyobb hatást tették rám, néhányat akaratom ellenére tanultam meg. Ellenálltam nekik, tagadtam őket, végül azonban az igazság súlya erősebbnek bizonyult. Apám téglafala is egyike ezeknek a leckéknek.
Lassan vánszorogtak a napok, és bármennyire is utáltam beismerni, kezdtem megérteni, miről beszélt. Amikor a falra koncentráltam, lehetetlennek tűnt a feladat. Soha véget nem érőnek. De amikor csak egyetlen téglára, minden könnyebb lett – tudtam, hogy egyetlen átkozott téglát képes vagyok jól lerakni…
Teltek-múltak a hetek, egyik téglasor került a másikra, és a lyuk valamivel kisebb lett. Kezdtem rájönni, hogy egy lehetetlen és egy teljesíthető feladat között csupán a nézőpont jelenti a különbséget. A falra koncentrálsz? Vagy a téglára? Bármiről legyen szó, kiválóra megírni az egyetemi felvételiket, világszerte ismert hip-hop sztárrá válni vagy felépíteni minden idők egyik legsikeresebb hollywoodi karrierjét, az első ránézésre megvalósíthatatlanul nagynak tetsző célokat minden esetben le lehetett bontani kisebb, egyenként teljesíthető feladatokra – a felépíthetetlen falak lerakható téglák sorozatából álltak.
Egész karrierem során rendíthetetlen voltam. Megalkuvást nem tűrő munkamorállal dolgoztam. Sikerem titka pedig legalább olyan unalmas, mint amennyire kézenfekvő: menni és lerakni még egy téglát. Dühös vagy? Rakj le még egy téglát. Rosszul sikerült a bemutatód? Rakj le még egy téglát. Nem fogynak az albumok? Kelj fel, és rakj le még egy téglát. Széthullik a házasságod? Rakj le még egy téglát.
Az elmúlt harminc évben, mint mindenkinek, nekem is meg kellett küzdenem kudarccal, veszteséggel, megaláztatással, válással, halállal. Volt, hogy életveszélyesen megfenyegettek, elvették a pénzem, nem tartották tiszteletben a magánéletem, széthullott a családom – ennek ellenére minden áldott nap felkeltem, maltert kevertem, és leraktam még egy téglát. Nem számít, mi mindenen mész keresztül, mindig van előtted még egy tégla, amely csak arra vár, hogy lerakjad. Az egyetlen kérdés az: hajlandó vagy-e felkelni és lerakni?
Hallottam valahol, hogy egy gyerek személyiségét befolyásolja a neve jelentése. Apám a saját nevét adta nekem, tőle kaptam a legfontosabbat az életben: a képességet a nehézségek leküzdésére.
Ő adta nekem a Will nevet, ami azt jelenti: akaraterő.
Hideg, borús nap volt, majdnem egy évvel az után, hogy az öcsémmel nekikezdtünk. Addigra a fal olyan fix pontja lett az életemnek, hogy a befejezésével kapcsolatos gondolatok illúziónak tűntek. Úgy éreztük, ha valaha mégis elkészülnénk vele, azonnal ott lenne mögötte egy másik lyuk, amit haladéktalanul be kell tömni. Azon a fagyos, szeptemberi reggelen azonban kikevertük az utolsó adag maltert, megtöltöttük az utolsó vödröt, és leraktuk az utolsó téglát.
Apus kint állt az utcán, onnan figyelte, ahogy az utolsó néhány tégla a helyére kerül. Cigarettával a kezében, szótlanul gyönyörködött a munkánkban. Harryvel beillesztettük és vízszintbe igazítottuk az utolsó téglát, aztán csönd. Harry megvonta a vállát – És most? Ugráljunk, ujjongjunk, ünnepeljünk? Óvatosan hátraléptünk, és megálltunk Apus mellett kétoldalt.
Hárman tanulmányoztuk családunk új falát.
Apus eldobta a cigarettát, lábával elnyomta a csikket, kifújta az utolsó slukk füstjét, és – tekintetét egy pillanatra sem véve le a falról – így szólt:
– Soha többé ne gyertek nekem azzal, hogy valamit nem tudtok megcsinálni.
Azzal visszament az üzletbe, és folytatta a munkát.
A fenti részletet Will Smith Will című memoárjából Illés Róbert fordításában közöltük.