Hamarosan magyarul is olvasható Catherine Belton, a Financial Times egykori moszkvai tudósítójának merész oknyomozó kötete, a Putyin emberei. A már előjegyezhető könyvben a szerző olyan tűpontos részletességgel tárja fel, hogyan fonódik össze a pénz és a hatalom napjaink Oroszországában, ahogy eddig még soha senki. Belton lerántja a leplet a hosszú évtizedeken át titokban működő hálózatokról, és felfedi a Putyinhoz tartozó csoportok belső működését.
Az eredeti kiadás 2020 áprilisában jelent meg, és nem sokkal ezután négy orosz milliárdos és az orosz állami olajvállalat, a Rosznyeft is pert indított a szerző, Catherine Belton és kiadója, a HarperCollins ellen, akik rögtön leszögezték, hogy kitartanak a mű hitelessége mellett és védeni fogják a szerző jogait.
A Putyin emberei a magyar olvasóknak onnan is ismerős lehet, hogy Alekszej Navalnij tavaly januárban megjelent, Putyin titokzatos palotájáról szóló videójában ajánlja, hivatkozik rá, sőt meg is mutatja a saját példányát.
„Catherine Belton vitán felül korunk egyik legalaposabb és legtájékozottabb újságírója. Sok mindent lehet manapság hallani Oroszországról, de aki a tényekre kíváncsi, olvassa el a Putyin embereit.” Peter Pomerantsev, a Semmi nem igaz, bármi lehetséges című könyv szerzője
Vlagyimir Putyin Oroszországa az elmúlt években összehangolt akciók egész sorozatát indította, melynek célja az volt, hogy kiterjessze a hatalmát és meggyengítse a Nyugatot – elég csak az amerikai választások befolyásolására, a szélsőséges politikusok támogatására vagy az Ukrajnában épp zajló háborúra gondolni.
De hogyan kezdődött mindez, és kik állnak a folyamatok hátterében?
„Belton bámulatos elszántsággal kutatta fel a különféle érdekcsoportok képviselőit, követte a pénz útját és dokumentumok nyomába eredt. Munkájának gyümölcse ez a kérlelhetetlen pontossággal, mégis könnyed eleganciával megírt portré Putyin legbelsőbb köreiről.” – írta kritikájában Jennifer Szalai, a New York Times Book Review-ban
A Putyin emberei az orosz elnök szűk, legbelsőbb körének eddig ismeretlen történetét beszéli el: hogyan élte túl a KGB-hez köthető csoport a Szovjetunió összeomlását, miként tett szert óriási vagyonokra, hogyan nyerte vissza pozícióját, és milyen események hatására vált először az orosz, majd a világpolitika megkerülhetetlen tényezőjévé.
„Belton nagyszabású művéből kiváló Netflix-sorozatot lehetne írni. Hátborzongatóan különleges tabló a modern Oroszországról, amelynél aligha írtak jobbat az elmúlt harminc évben.” Peter Frankopan, Financial Times
Catherine Belton hét évig írta a Putyin embereit, sikerült eljutnia az elmúlt húsz évet formáló legfontosabb kulcsfigurákhoz, az egykori bennfentesekhez, akik jól tudják, mi zajlik a Kreml áthatolhatatlannak tűnő falai mögött. Az ő beszámolóik alapján egy kegyetlen, pókháló finomságú rendszer rajzolódik ki, amely embereket emelhet a magasba vagy taszíthat a mélybe, dollármilliókat tüntethet el nyomtalanul, és egész nemzetek sorsát alakíthatja a saját érdekei szerint.
Belton egyedülálló részletességgel megírt tényfeltáró munkája dermesztően izgalmas összefoglaló, amely segít megérteni, milyen erők formálják korunk legjelentősebb politikai változásait.
Catherine Belton író, újságíró, jelenleg a Reuters oknyomozó munkatársa. Korábban a Financial Times moszkvai tudósítójaként dolgozott, és sokáig a Moscow Times és a Business Week számára írt cikkeket Oroszországról. 2008-ban a British Press Awardson felkerült az év legjelentősebb üzleti újságíróinak listájára. Első könyvét, a Putyin embereit többek közt a Times, a Sunday Times, a Daily Telegraph, az Economist és a Financial Times is az év könyvének választotta, jelenleg is a Der Spiegel bestsellere. Londonban él.
A szerző egy interjúban elmesélte, hogy a berlini fal leomlásakor épp befejezte a tanulmányait és németül tanult. Ekkor kezdte el igazán foglalkoztatni a birodalmak hanyatlása és összeomlása. Gyerekként balettra járt, és nagyon sok könyvet olvasott Anna Pavlováról és a Mariinszkij színházról, így Oroszország is elég korán rajongása tárgyává vált. Azt mérlegelte, hogy német és japán, vagy német és orosz szakon tanuljon-e tovább. Végül egy prózai ok befolyásolta a döntését: mit engedhetett meg magának anyagilag. Így történt, hogy 1991 szilveszterén, közvetlenül a Szovjetunió felbomlása után Moszkvába repült.
Szemelvények Catherine Belton Putyin emberei című könyvéből
A [2014-es] katonai műveleteket kísérő retorika és állami propaganda látszólag azt a mély paranoiát tükrözte, amely már a 2004-es narancsos forradalom napjai óta kísértette Putyint és az embereit, sőt már jóval régebb óta, azóta, hogy Putyin a drezdai KGB-villából figyelte, ahogy a szovjet birodalom összeroskad körülötte. Ennek a paranoiának a központi gondolata az volt, hogy mindenütt a Nyugat erői dolgoznak, akiknek egyetlen céljuk, hogy meggyengítsék Oroszország hatalmát. De persze az is tisztán látszott, hogy mindez csak arra jó, hogy igazolja vele a Kreml lépéseit. Olyan volt, mintha mindaz, ami eddig elhangzott Oroszország globális integrációjáról, hogy szükség van külföldi befektetőkre, hogy modernizálni kell a gazdaságot és hatékony együttműködést kell kialakítani az Egyesült Államokkal, most hirtelen lekerült volna a napirendről, és a Putyin-rezsim megmutatta volna az igazi arcát. Az utolsó szovjet államfő, Mihail Gorbacsov egyik korábbi asszisztense úgy fogalmazott, hogy
akkoriban olyan volt a politikai légkör, mintha valaki kitárta volna a Kreml pincéinek az ajtaját, és elszabadultak volna a szovjet múlt bűzös szellemei.
Az újdonsült vallási buzgóság nagyrészt csak máz volt. Oroszországban az egyház és az állam egyesülése csak egy újabb lépés volt a demokrácia maradványait felszámoló úton; azáltal, hogy az uralkodó elit visszakanyarodott az ortodox értékekhez, újabb felhatalmazást éreztek arra, hogy ellehetetlenítsék mindazokat, akik az ő rendszerükön kívül működnek. „Ez az ortodox talibán – mondta Ljudmila Naruszova, Putyin egykori mentorának, Anatolij Szobcsaknak az özvegye. – Olyan, mintha visszamentünk volna a középkorba. A vallást használják arra, hogy meggyengítsék az alkotmányt, és korlátozzák az orosz állampolgárok alapvető jogait.” (…) Ezeket a taktikákat megint csak a szovjet időknek azokból a forgatókönyveiből vették elő, amikor a KGB ügynökei beférkőztek az Egyesült Államok atomellenes mozgalmaiba, és csatlakoztak a vietnámi háború ellen szervezett tüntetésekhez. Csak most Putyin szövetségesei a primitív populizmust, a bevándorlókkal és a kisebbségekkel szembeni sztereotípiákat lovagolták meg. Márpedig ez az üzenet sokaknak imponált, akik úgy érezték, hogy a globalizáció és a multikulturális trendek térhódítása számukra nem hozott semmit, és nosztalgiával gondoltak vissza azokra az időkre, amikor még minden sokkal egyszerűbb volt – e csoport létszáma pedig a 2008-as pénzügyi válság után, amely tovább mélyítette a szakadékot szegények és gazdagok között, folyamatosan emelkedett.
Az üzleti világban egyre erősödött a pánik. Aznap, amikor az adóhatóság razziát tartott az AvtoVAZ-nál, Putyin televíziós interjúban indokolta az intézkedéseket, és ország-világ előtt megfogadta, hogy rendezi a számlát azokkal, akik a szovjet összeomlás után „a zavarosban” halászva hatalmas vagyonokat halmoztak fel. „Ne keverjük össze a demokráciát az anarchiával” – mondta. „Mindenki tudja, kire mondjuk, hogy »a zavarosban halászik«. Ami azt illeti, egyesek már jó sok halat kifogtak a zavaros vizeken, és természetesen azt szeretnék, ha ezt a jövőben is megtehetnék. Én viszont úgy gondolom, hogy a népünk nem ért egyet a dolgok ilyetén állásával.” Másnap egy újságnak adott interjút, és azt állította, hogy az utóbbi hetek intézkedései egyáltalán nem azt jelentik, hogy visszatérne a rendőrállam. De hozzátette, hogy az üzleti életnek be kell tartania a „játékszabályokat” – pláne most, hogy benyújtotta az egykulcsos, 13%-os jövedelemadóról szóló törvényjavaslatot, amelynek célja a piac liberalizációjának további támogatása. Ez a KGB-re jellemző, beetetős taktika volt, a Kreml tisztviselői gárdája pedig mindenben támogatta Putyint. A Kreml propagandagépezete és a rendfenntartó szervek például szinte tökéletes összhangban működtek, a mágnások pedig, akik kétségbeesetten próbálták megérteni az új játékszabályokat, könyörögtek, hogy végre találkozhassanak vele. Hodorkovszkij csendben figyelmeztette a többieket, hogy a posztszovjet törvények alapján bármelyiküknek kitekerhetik a nyakát, mivel ezeket eleve nem egyértelműen fogalmazták, az igazságszolgáltatás pedig szintén gyenge lábakon áll az országban. Megint Berezovszkij volt az egyetlen, aki fel merte emelni a hangját. Nagy dérrel-dúrral lemondott parlamenti képviselői mandátumáról, az összehívott sajtóértekezleten pedig elmondta a jelen lévő több száz újságírónak, hogy nem fog asszisztálni „Oroszország leépítéséhez és az önkényuralom bevezetéséhez”. Felszólalása kétségbeesett segélykiáltás volt a többi moszkvai iparmágnás felé. De ekkor ehhez már túl késő volt.
Amikor júliusban huszonegyen a legnagyobb iparmágnások közül megjelentek a Putyin által összehívott értekezleten a Kreml díszes Katalin-termében, a találkozó bizony egyáltalán nem olyan hangulatban zajlott, mint annak idején a Borisz Jelcinnel tartott titkos megbeszélések. Ez hivatalos ügy volt, és kitárulkozás a nyilvánosság előtt. Az összes országos televíziós csatorna közvetítette Putyin okfejtését arról, hogy az iparmágnások csak magukat okolhatják az adóhatóság által indított razziákért, valamint az ellenük folyó nyomozásokért:
„Ne feledjék, hogy maguk alakították ki ezt az államot azon politikai és félpolitikai struktúrákon keresztül, amelyek felett maguk gyakoroltak ellenőrzést. »Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde.«”
Végül megnyugtatta az iparmágnásokat, hogy nem fogja érvényteleníteni a kilencvenes években végrehajtott privatizációkat, majd nyomatékosan megkérte őket, hogy támogassák gazdasági elképzeléseit, és hagyjanak fel azzal, hogy az irányításuk alatt álló médiát felhasználva „átpolitizálják” a nagyvállalatokkal szemben indított törvényes nyomozásokat. Miután a kamerákat kivitték a teremből, világosan elmagyarázta nekik az új játékszabályokat. Távol kell tartaniuk magukat a politikától. Ketten feltűnően távol maradtak az egyeztetéstől: Berezovszkij és Guszinszkij. Mindketten nyilvánosan felszólaltak Putyin politikája ellen, és egész médiabirodalmukat arra buzdították, hogy hasonlóképp cselekedjen.
Ugyanakkor egy másik mágnás épp ellenkező okból volt gyanús. Aki Putyin jobbján ült, és időnként valamit az elnök fülébe súgott, Szergej Pugacsov volt. A többiek reszkettek, mint a nyárfalevél, ő viszont fesztelenül beszélt. Akkoriban, amikor Putyin még csak próbálgatta az új szerepét, ők ketten naponta többször is beszéltek. Pugacsov javaslatára Putyin még aznap összehívta az oligarchákat még egy találkozóra, de most már kamerák nélkül, aminek fontos szimbolikus jelentése volt. Pugacsov rábeszélte Putyint, hogy érdemes lenne egy kevésbé hivatalos, fesztelen találkozót is tartani, amivel demonstrálhatná, hogy nem akar velük háborúzni. De Putyin „barátságos” grillpartija is igencsak jelzésértékűre sikeredett. Sztálin dácsáját a Moszkva külvárosában fekvő erdőben a nagy vezér 1953-as halála óta szinte érintetlenül őrizték. Még megvoltak a telefonok is, amelyeken a diktátor a parancsait osztogatta. A dolgozószobában ott volt még az a kanapé is, amelyen éjszakánként aludni szokott, mert jobban szerette ezt, mint az ágyat. Mintha itt megállt volna az idő, minden ugyanolyan volt, mint akkoriban, amikor még Sztálin éjjel-nappal listákat írt az ország ellenségeiről, akik beférkőztek a politikai elit soraiba.
Az oligarchákkal szervezett „baráti” beszélgetésre ebben a dácsában került sor, ahonnan Sztálin ezreket küldött a halálba a „nagy tisztogatás” néven elhíresült intézkedéssorozatával. Putyin pólóban és farmerban jelent meg, igyekezett nyugodtnak és lezsernek látszani. A gond csak az volt, mondta Pugacsov, hogy a legtöbbjüket azelőtt csak a tévében látta, és nem igazán tudta, hogyan viselkedjen a társaságukban. De igazából egyáltalán nem volt nyugodt, a mágnások pedig még annyira sem.
Senki nem mert szembeszállni az új elnökkel. „Örülhetünk, ha egyáltalán még hazamehetünk innen” – mondta az egyikük Pugacsov emlékei szerint.
Ahogy 2019 szeptemberében közeledtek a moszkvai önkormányzati választások, megjelentek az első jelek, amelyek arra utaltak, hogy nemsokára kritikus patthelyzet alakulhat ki a cár és a népe között. Azon a nyáron rohamrendőrök tiltakozók százait vették őrizetbe, amikor azért vonultak utcára, hogy tiltakozzanak az ellenzéki politikusok ellehetetlenítése ellen, egyeseket tizenöt év börtönnel fenyegettek meg a drákói szigort idéző új törvényekre hivatkozva, míg az ellenzéki vezetőket őrizetbe vették, és hetekig tartották börtönben. A békés tüntetésekre adott keménykezű reakció csak egy dolgot jelenthetett: Putyin emberei beijedtek. Putyin bizalmi indexe 31,7%-ra zuhant – mire válaszul a Kreml nagy sietve elrendelte a közvélemény-kutatás módszertanának módosítását.
A zavargások csakhamar elcsitultak az állami propagandának, valamint a bőkezű osztogatásoknak köszönhetően, és az elnök népszerűsége hamarosan ismét emelkedni kezdett. De Putyin és a biztonsági szervek emberei nagyon is komolyan vették a figyelmeztető jeleket. Putyin ugyanis a hatalom birtoklásának nemsokára egy újabb korlátjába ütközik: 2024-ben, amikor lejár a második, immár hatéves elnöki ciklusa a 2012-es visszatérés után, az alkotmány értelmében le kell mondania. Az utódlás kérdése körüli bizonytalanság máris elmélyítette a belharcokat a politikai elit köreiben, és Putyin emberei nagyon is jól tudják, hogy a hatalomátadás milyen veszélyekkel járhat. Hiszen testközelből nézhették végig annak idején a Jelcin család vergődését Jelcin regnálásának utolsó évében. Márpedig az a fenyegetettség, amivel Putyinnak – vagy bármely biztonsági emberének – szembe kell majd néznie a húszéves uralkodás végén, minden egyes évvel csak növekszik, és messze meghaladja már azt a szintet, amivel korábban a Jelcin család szembesült. A hatalomátadás még az uralkodó eliten belül is roppant veszélyesnek tűnt. Hiszen ott voltak a lakóházrobbantások, a Dubrovka Színház ostroma, a beszlani túszdráma kezelése, Oroszország egykori leggazdagabb emberének ellehetetlenítése, aztán az ország gazdaságának és jogrendszerének a feje tetejére állítása, no meg az a több száz milliárd dollár, amely a rendelkezésükre állt, s amelyet a saját hatalmuk érdekében csatasorba állítottak, majd külföldre csatornáztak. Senki még csak elképzelni sem tudja, hogy mindez miképp fog visszaütni.
A saját hatalmi erődítményük olyan szintű kompromisszumokat és bűncselekményeket kényszerített rá Putyinra és az embereire, hogy egyedül úgy tudnák biztosítani a helyzetüket, ha valamilyen módon meghosszabbítanák Putyin elnökségét – vagy legalábbis a lehető leghosszabbra elnyújtanák a hatalomátadást.
A fenti szemelvényeket Catherine Belton Putyin emberei – Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot, és gyűrte maga alá a Nyugatot című könyvéből Bujdosó István fordításában közöltük.
További információk:
https://youtu.be/ipAnwilMncI
https://www.pushkinhouse.org/putins-people-by-catherine-belton