Alig hét esztendővel a pusztító kolerajárvány után, 1838 tavaszán minden idők legnagyobb árvize öntötte el az ekkor már rohamosan fejlődő, nyüzsgő és prosperáló várost, Pestet. Ennek a tragédiának állít emléket Fábián Janka új könyve, az Árvízi napló, amelyben a Cholera-naplóból megismert Gruber Vilma szemével láthatjuk, ahogyan az „árvízi hajós”, Wesselényi Miklós fáradhatatlanul segíti csónakján a bajbajutottakat. Mellette mások, például az ismert nyomdász, Landerer Lajos vagy István főherceg, József nádor fia is kiveszi a részét a mentésből. Vajon hogyan lehet egy ilyen mértékű katasztrófa után talpra állni és újrakezdeni az életet – akár egy fiatal lánynak, akár egy városnak?
Olvass bele Fábián Janka legújabb, hamarosan megjelenő kisregényébe itt, a Nyugati tér blogon!
Fábián Janka: Árvízi napló (részlet)
Március 18-án
Alig hiszem el, hogy az előző naplóbejegyzésem óta mindössze öt nap telt el. Visszatekintve egy örökkévalóságnak tűnik… mindenesetre az egész életünk, és nemcsak a miénk, de sok ezrek élete is fenekestül felfordult, és már soha többé nem folytathatjuk ugyanott, ahol öt nappal ezelőtt abbahagytuk.
De nekünk legalább az életünk megmaradt, sokakkal ellentétben, ha más egyebünk nem is nagyon. A naplóm, kissé nyirkosan ugyan, de a legnagyobb csodálkozásomra előkerült a ruhám egyik zsebéből. Nem is emlékeztem rá, hogy eltettem a menekülésünk közepette. Ezek szerint az utóbbi hónapokban igazán a szívemhez nőtt… nem is hittem volna, hogy ennyire. Most pedig duplán örülök, hogy itt van velem – újra elolvashatom a tragédia előtti napok, órák történetét, ami olybá tűnik, mintha egy másik életben zajlott volt.
Hogyan lehettünk annyira gyanútlanok, hanyagok, elbizakodottak!
Most pedig azért jó, hogy velem együtt ez a kis irka is megmenekült, mert így le tudom írni még frissiben mindazt, amit átéltünk.
Fájdalmas lesz, de akkor is részletekbe menőn szándékozom megörökíteni. Azért is, hogy én el ne felejtsem soha, és főként azért, hogy egykor az utódaim, gyermekeim, unokáim okuljanak belőle.
Frida sógornőm éppen most hozott be egy kanna forró teát egy csészével, és a lelkemre kötötte, hogy szépen lassan mind igyam meg. Meghűlés elleni és idegnyugtató füvekből készített főzetet, amit mézzel édesített, hogy ízletes legyen. Hálásan néztem rá, miközben még a takarót is megigazította a vállamon.
– Úgy gondolom, inkább pihenned kellene – mondta gyengéden, mikor meglátta a kinyitott füzetet és az irónt a kezemben.
– Ó, pihenek én – válaszoltam. – Számomra most ez a pihenés… Ne félj, ha elálmosodom írás közben, nem fogom folytatni. De aludni sem tudok nyugodtan, ha nem írhatom le mindazt, amit láttam.
– Rendben van – bólintott, bár nem túl nagy meggyőződéssel. – Csak ne erőltesd meg magad, Liebling, az a lényeg. A teát pedig idd ki mind!
Ezzel kiment, és én végre újra egyedül maradtam az üres papírlapokkal. Hátradőltem a párnákra, a térdemre fektettem az irkát, és a szememet behunyva megpróbáltam visszaidézni, hogyan is kezdődött a napokig tartó borzalom.
Március 13-án éjjel
Az elhatározásomhoz híven, miután nyugovóra tértem, nem tépelődtem hosszan azon, vajon elérhet-e bennünket már másnapra a Duna vize, inkább megpróbáltam szép és szívmelengető dolgokra gondolni, és gyorsan álomba is merültem. Mint később megtudtam, csupán néhány órát alhattam, mivel még sötét éjjel volt, amikor óriási hangzavarra ébredtem. Először azt hittem, talán csak egy rossz álom, de amikor rájöttem, hogy az utcán támadt valamiféle perpatvar, magamra kaptam a pongyolámat, és a bezúduló hideg levegő ellenére szélesre tártam az ablakomat.
– Mi történt? – kiáltottam.
– Tűz van! – ordította valaki a szemközti házból, amire hangos kacaj volt a válasz.
– Nem tűz, hanem víz! – ripakodott rájuk valaki odalentről, az utcáról. – Itt van a Duna!
Kihajoltam az ablakon, és elszörnyedve láttam, hogy a Lipót utcán már valóban hullámzott a víz – amennyire ki tudtam venni az odalent dermedten álló vagy éppen kétségbeesetten menekülni próbáló embereket, úgy térdig érhetett… de hát nem arról volt szó, hogy el sem érhet idáig? Márpedig innen, fentről úgy tűnt, hogy egyre csak emelkedik, és olyan gyorsan áramlik, akár egy megáradt hegyi patak.
Becsaptam az ablakot, már csak azért is, mivel az alatt a pár perc alatt, míg nyitva volt, teljesen átfáztam, és elhatároztam, hogy felébresztem Lujziékat. Ám erre nem volt szükség; mire kiléptem a szobámból, a nővérem és a sógorom már kinn voltak a folyosón, hálóruhában, álmosan pislogva. Gábor egy olajlámpást tartott a kezében, és úgy bámult rám, mintha kísértetet látna.
– Vilma! – suttogta Lujzi. – Láttad, mi van odalent?
A nyitóképhez Máté Péter portréját használtuk fel.