Elena Ferrante harmadik regénye, a Nő a sötétben 2006-ban jelent meg először magyarul. A napokban azonban Az elveszett lány címmel került a boltokba ugyanaz a történet.
A címváltozás okairól Tönkő Vera, a Park Kiadó vezetőjének írását közöljük itt, a Nyugati tér blogon.
Regény és címe szorosan összetartozik. A cím védjegy: jelzi, hogy mire számíthat a majdani olvasó, akinek a figyelmét fel akarja kelteni. Koncentrátum: tömöríti mindazt, ami az olvasóra vár. Küszöb: befogadásakor még van esély eldönteni, át akarjuk-e lépni. A jó cím sugallja a mű hangulatát, egyetlen jelző és egyetlen jelzett szó alkalmas arra, hogy előre sejtsük, mire számíthatunk. A cím értelmez is, erre persze csak azután jövünk rá, hogy már olvastuk a művet. Általában a regény utolsó mondatával folytat párbeszédet. A címadás a szerző dolga. Az író sokszor már akkor tudja, mi lesz a műve címe, amikor még egy sort sem írt le. Sokszor pedig még hetekkel azután sem, hogy leírta az utolsó mondatot. Amikor a szerzőnek nehezen megy a címadás, töpreng, első körben a kitüntetett első olvasók, többnyire házastársak, barátok, írókollégák, aztán a szerkesztők, sajtósok hada bombázza ötletekkel, de ezek rendszerint távolítanak, rosszabbak, mint a szerző eredeti ötlete. Ha fordításról van szó, tovább bonyolódik az ügy. Ahogy Zsuzsanna Gahse mondja, a fordítás soha nem tiszta, magától értetődő egyenlet. A fordító mindig a szerző által lefektetett síneken halad, kisebb elterelő hadműveleteket leszámítva, melyek amolyan ütközetben elkövetett merényletek. Elena Ferrante címadási gyakorlata opálos, hogy az ő egyik kedvenc jelzőjét használjam. Gahse metaforájánál maradva akár azt is mondhatnám, nem tudni, hová tartanak a Ferrante-sínek, s minthogy nem tudni, ki ő, a fordító magára marad a képzelőerejével, a saját értelmezésével próbálja kitölteni a hézagokat. Mintha az lenne a szabály, hogy elsőre ne értsük, mit üzen, elbújik, keressük meg, dolgozzunk meg érte. Harcoljunk. Ahogyan ő is harcol írás közben.
A La figlia oscura 2006-ban jelent meg, és a Nápolyi regények előzménye, Ferrante legkedveltebb gyermeke, az a könyv, amelyhez „a legfájdalmasabban kötődöm”. 2014-ben Rachel Donaldnak, aki a The New York Times számára készített vele interjút, ezt mondja: „Még mindig úgy gondolom, hogy a legmerészebb, a legkockázatosabb irodalmi vállalkozásom ez a regény.” Magyarra 2008-ban Balkó Ágnes fordította. Akkoriban itthon a szerző alig volt ismert, egyedül az Amikor elhagytak című regénye volt olvasható, a címadással a fordítónak nem volt könnyű dolga. Nemrégiben leveleztünk arról, hogy a Maggie Gyllenhaal-adaptáció miatt esetleg címet változtatnék, akkor ezt írta: „A cím valóban többszörösen áthallásos, töprengtünk rajta eleget a kiadóval.”
A címben szereplő melléknév, az oscuro jelentése: ’sötét, komor, gonosz, bizonytalan,homályos, borús, nehezen érthető, ismeretlen, szomorú’. Ez a jelző szerepel a „camminare all’oscuro”, vagyis ’sötétben tapogatózik’ szerkezetben is. Tehát szó szerint a cím: Valakinek a –mondjuk – borús lánya. Amikor valami kapaszkodót igyekszem keresni ehhez a nagyon nehezen megfejthető életműhöz, újra meg újra a regényfolyam Faust-idézetéhez térek vissza. Mert könnyen lankad el az ember munka láttán, / tétlen nyugalmat gyorsan megszeret; / ezért mellé oly társat rendelek, / ki buzdít, hajt s forgódik, mint a Sátán.” Ez a sátáni, sötét erő az, ami Ferrantét annyira érdekli, amikor a nők közötti bonyodalmakat tematizálja. Ferrante akkor a legjobb, amikor az anyák és lányaik testi kapcsolatáról ír, arról, hogy az élet a női testek közötti erotikus viszonnyal kezdődik, és úgy folytatódik, hogy a lánygyerek „kiűzetik” a nő testéből, és viszi magával annak nőiségét. A Nő a sötétben sok szempontból nem rossz cím. Értelmező, a lényegre tapint, visszaad valamit az eredeti cím sugallta áthatolhatatlanságból, reménytelenségből. Tisztán emlékszem, amikor először olvastam a regényt 2008 nyarán, egy kánikulai délelőttön, öt hónapos terhesen. Már akkor a húsomba vágott minden szava, pedig mit tudtam én még akkor az anyaságról. Fel se merült bennem, hogy rossz lenne a cím, úgy éreztem, tényleg erről van szó, Leda is, én is nők vagyunk a sötétben. És az utolsó mondat, az egyik legjobb utolsó mondat, amit valaha olvastam, a „Meghaltam, de jól vagyok” kivezet ebből a sötétségből. Amikor tíz évvel később, 2018-ban, szerkesztőként lehetőségem volt újra kiadni a könyvet, Balkó Ágnes fordítóval sokat dolgoztunk, töprengtünk még a szövegen, a 2008 óta megjelent Nápolyi regények, az esszék, interjúk ismeretében sok minden került más fénytörésbe, tágultak az értelmezési lehetőségek. De a címet eszembe se jutott megváltoztatni. Számomra a La figlia oscura ez a 2008-ban megjelent, Magvető által kiadott Nő a sötétben, hozzátartozik a kalaptű a borítón, az a fülledt nyári délután, a barátnőm esküvőjének napja, a ceruzás margináliáim, a kérdőjeleim.
Nem Balkó Ágnes az egyetlen fordító, aki nem a szó szerinti cím fordítása mellett döntött. Ann Goldstein, az életmű angol fordítója a The lost daughter (Az elveszett lány) címet adta a regénynek. Ő az ’elveszett’jelzőre cserélte az oscura szót, amelynek jelentése általában az, hogy ’homályos’. Azért döntött így, hogy érzékeltesse azt a sokféle jelentést, amelyet az olasz cím magában foglal. Az ’elveszett lány’ többféleképpen is megtestesül a műben: mint egy kislány, aki elkóborol a tengerparton; mint az elbeszélő saját lánya, aki egyszer régen szintén elveszett a parton; mint húszéves lányai, akik messze élnek, és csak akkor hívják, amikor szükségük van rá; mint maga Leda, aki rádöbben: „Elmúltam tizennyolc éves, amikor kezdtem elfogadni magamat, éppen akkor, amikor elhagytam a családomat, a városomat, hogy Firenzében tanuljak.” De utalhat a cím Ninára is, a tengerparton elveszett nápolyi kislány anyjára, a gyönyörű fiatal nőre, akit Leda tükrének választ, hogy saját múltbeli életét vizsgálja benne: „Egy idegen lányt választani magam mellé. Becserkészni, megnyerni magamnak.”
A címben használt melléknév, az oscura egyébként alig fordul elő a regényben. Az egyik mondat, amelyben mégis, így hangzik: „Ő egy szabad, autonóm, finom, merész nőt látott bennem, akit nem kísértenek sötét árnyak.” Az oscura szó elsődleges jelentését a magyar fordító is megtartotta. Nem könnyű úgy fordítani, hogy mindaz, ami a szövegben gyakran rejtve marad, a fordításban is rejtve maradjon.
A nyelvi játék más játékokkal váltakozik. A felnőttek úgy játszadoznak a gyerekekkel, mint a játékszerekkel, kielégülést vagy még inkább önmagukat keresve, hogy aztán rájöjjenek, a gyerekeikben élnek tovább. A gyerekek időnként a felnőttekkel is játszhatnak, mielőtt leszidják és megütik őket, ahogy azt Leda vallomásából megtudjuk. A felnőtt anya, miután megtalálja az elveszett gyereket a parton, elveszi a babáját, és nem tudja rávenni magát, hogy visszaadja, levetkőzteti, új ruhát vesz neki, kimossa a belsejét, és arra a következtetésre jut: „Most én is játszom, az anyából babázó lánygyermek lett.”
„Volt gyakorlatom az elkóborlásokban” – emlékszik vissza Leda. Amikor Nina elveszett kislányát keresi, megrohanják a gondolatok: „Beleéltem magam, én vagyok Elena vagy Bianca, amikor elveszett, de lehet, hogy csak a feledésből visszatérő kiskori énemmé lettem újra.” Ann Goldstein címválasztásában az ’elveszett’ jelző több mint indokolt, bizonyíthatja ezt az is, hogy Ferrante sorozata utolsó kötetének Az elvesztett gyerek története címet adja. Nem zárom ki, hogy erre a címválasztásra válaszolt.
Végül megváltoztattuk a magyar címet. Miután láttam a filmet, mely, lévén amerikai, az Ann Goldstein-fordítást használta, sőt az angol nyelvű feliratokat is a regény fordítója készítette, úgy éreztem, ez a cím kifejezőbb, pontosabb. Leginkább a ’lány’ miatt. A Ninát játszó Dakota Johnson azt nyilatkozta a The New Yorkernek: „Úgy érzem, a film forgatása közben végre elkezdtem felnőni. A terapeutámmal sokat beszélgetünk a női lét különböző fázisairól. A fiatalság örömei és a szülői felelősség között tépelődő Nina szerepének eljátszása segített felszabadítanom a bennem élő kislányt.”
A forgatókönyvíró belecsempészett a filmbe egy gondolatot és egy idézetet, mely a regényben nem szerepel: „A befogadás abból származik, hogy fenntartsuk a másik figyelmét, még krízis esetén is. Ahogy Simone Weil mondja: A figyelem a nagylelkűség legritkább és legtisztább formája.” Elena Ferrante erre a nagylelkű és tiszta figyelemre tanítja olvasóit. Arra hogy újra meg újra átgondoljunk dolgokat, kérdőjelezzünk meg adottságokat és tényeket. Adott esetben egy kevésbé szerencsés címet.