Az év utolsó napján mutatják be a legújabb Ferrante-adaptációt, a Nő a sötétben alapján készült, a The Lost Daughter (Az elveszett lány) címet viselő filmet a Netflixen.
2016 őszén, a Nápolyi regények tetralógiával indította el a Park Könyvkiadó Elena Ferrante regényeinek kiadását. Miközben évente érkeztek a „briliáns barátnők” életét bemutató sorozat részei, új kiadásban napvilágot láttak a korábban már magyarul is olvasható regények, köztük az eredetileg 1992-ben megjelent Nő a sötétben is. Léda 47 éves: független nőként – elvált, gyerekei a férjéhez költöztek Kanadába –, tengerparti nyaralásra indul. A felhőtlen kikapcsolódást azonban beárnyékolja a gyermekével szintén ott vakációzó Nina feltűnése, akinek mintaszerű anyasága tükröt tart a lányait a karrierért számtalanszor háttérbe szorító Lédának…
A Nő a sötétben című könyvben megjelenő anyakép sokunkat elriaszt, olyan, amilyenné soha nem akarunk válni. Bűntudatot ébreszt, felkavar, foglalkoztat. Így lehetett ezzel Maggie Gyllenhall is, aki a könyvet elolvasva magával a szerzővel egyeztetett, természetesen csakis e-mailen, a megfilmesítés lehetőségeiről. 2018 őszén maga a hír hivatalos lett: Maggie Gyllenhaal rendezőként debütál a The Lost Daughter (Az elveszett lány) című filmmel. Ezután hosszú ideig csak a szereplők válogatásáról érkeztek hírek. A stáb tagja lett Dakota Johnson, Olivia Colman, Ed Harris, hogy csak a leghíresebbeket említsük. A pandémia is hátráltatta a forgatást, de idén nyáron a film végre elkészült, és szeptemberben, a Velencei Filmfesztiválon debütált, ahol rögtön jó pár díjat bezsebelt, és diadalmenete fesztiválról fesztiválra azóta is töretlen. A magyar rajongók számára 2021 utolsó napjától érhető el a The Lost Daughter (Az elveszett lány) című film a Netflixen.
Kedvcsinálónak megmutatjuk a film előzetesét és olvashattok egy részletet is a regényből itt, a Nyugatit tér blogon.
Elena Ferrante: Nő a sötétben (részlet)
Amikor a lányaim Torontóba költöztek, ahol az apjuk évek óta élt és dolgozott, zavart csodálkozással döbbentem rá, hogy egyáltalán nem fáj, hogy olyan könnyűnek érzem magam, mintha csak most hoztam volna világra őket végérvényesen. Közel huszonöt év után először fordult elő, hogy nem munkált bennem a szorongás: gondoskodnom kell róluk. A lakásban olyan rend volt, mintha senki sem élne benne, nem nyomasztott a bevásárlás, a mosás; az asszony, aki évek óta segített a háztartásban, talált egy jövedelmezőbb helyet, és én nem éreztem szükségét, hogy valaki más lépjen a helyébe.
Egyetlen kötelezettségem maradt a lányaim iránt: mindennap felhívni őket, tudjam, hogy vannak, mit csinálnak.
A telefonban úgy nyilatkoztak, mint akik már berendezkedtek az önálló életre, pedig valójában az apjukkal laktak együtt, de megszokták, hogy szóban is függetlenedjenek, tehát úgy beszéltek, mintha az apjuk a világon sem lenne. Ha az életükről kérdezősködtem, vagy derűsen másra terelték a szót, vagy kínos szünetekkel teli rosszkedvvel számoltak be, ha meg éppen a barátaikkal voltak, megjátszósan affektáltak. Gyakran hívtak fel ők is, kivált Bianca, aki zsarnokibb, követelőzőbb módon viszonyult hozzám; de csak azért, hogy megtudakolják, illik-e a narancsszínű szoknyához a kék cipő, hogy megkeressek nekik néhány cetlit, amit egy könyvben hagytak, és tüstént postára adassák velem; mindezt csak azért, hogy megbizonyosodjanak, rajtam kitombolhatják a dühüket, a boldogtalanságukat, hiába választ el tőlük egy földrész és a fél világ. Telefonbeszélgetéseink mindig sebtében bonyolódtak, olykor annyira mesterkéltre sikeredtek, akár egy filmben.
Megtettem, amit kértek, úgy reagáltam, ahogyan elvárták. Minthogy a távolság fizikailag megakadályozott, hogy közvetlenül beleavatkozhassak az életükbe, kívánságaik és szeszélyeik teljesítése kivételes és felelősségmentes gesztusokká összegződött, minden igényüket egyszerűnek, minden rám testált feladatukat szeretetteljes szokásnak ítéltem. Csodálatosan felszabadultnak éreztem magam, mintha egy nehéz feladat végére jutottam volna, mely többé nem nyomaszthatna.
Dolgozni kezdtem, de nem kellett már figyelnem az órarendjükre, a szükségleteikre. A hallgatóim dolgozatait éjjelenként javítottam, és közben zenét hallgattam, délutánonként sokszor elaludtam füldugóval a fülemben, naponta egyszer ettem, mindig ugyanabban a kisvendéglőben, a házunkban. Az egyetemen többé nem ingereltek a túl ostoba vagy túl intelligens diákok. Egy kollégám, akivel évek óta összejártunk és hébe-hóba ágyba is bújtunk, egyik este zavartan jegyezte meg, hogy valahogy összeszedettebb lettem, adakozóbb kedvű. Néhány hónap alatt visszanyertem fiatalkori karcsúságomat, mintha erőre kaptam volna, és az agyam is mintha a régi sebességgel forgott volna. Egy este belenéztem a tükörbe. Negyvenhét éves voltam, négy hónap híján negyvennyolc, de valami varázslattal szembesültem, amely jó néhány évet letörölt rólam. Nem tudom, örültem-e neki, mindenesetre meglepett.
Ebben a szokatlanul jó közérzetben fogalmazódott meg a nyaralás gondolata, és amikor elérkezett a június, úgy döntöttem, ahogy a vizsgaidőszak lezárul, és az összes bürokratikus formaságon is túlesem, nyomban elutazom a tengerhez. Keresgélni kezdtem az interneten, fényképeket és árakat böngésztem. Végül kibéreltem egy elég olcsó, parányi apartmant a Jón-tenger partján, július közepétől augusztus végéig. Valójában csak július 24-én tudtam elindulni: kényelmesen utaztam, az autóm dugig volt könyvvel, melyek már a jövő évi szemináriumra való felkészüléshez kellettek.
Szép nap volt, a nyitott ablakokon át a fülledt nyár illata áradt be, szabadnak éreztem magam, és nem volt bűntudatom tőle.
De félúton, miközben megtankoltam, rám tört a szorongás. Régebben nagyon szerettem a tengert, de a napozás már legalább tizenöt éve kiborított, ingerlékennyé tett. Az apartman bizonyára ronda lesz, panoráma alatt meg a silány sorházak mögött felsejlő kékségcsücsköt értik. A meleg és a házban lévő éjszakai szórakozóhely dübörgő zenéje miatt le sem hunyom majd a szemem. A maradék utat beárnyékolta a rosszkedvem, a tudat, hogy milyen kényelmesen is dolgozhattam volna egész nyáron a légkondicionált lakásomban, az üres társasház csendjében.
Alkonyatra értem oda, a nap lebukóban volt. A falucska szépnek tűnt, lakóinak beszéde kellemesen csengett, a levegőben finom illatok. Egy bozontos fehér hajú, idős ember várt rám, tiszteletteljesen szívélyes volt. Mindenekelőtt meg akart hívni egy kávéra, azután félreérthetetlen mozdulatok és somolygások közepette megakadályozta, hogy akárcsak egyetlen táskát is felcipeljek a lakásba. Csomagjaimmal megrakodva, szuszogva kaptatott fel a harmadik, egyben legfelső emeletre, és egy kis apartman küszöbére halmozta a bőröndöket. Hálószoba, egy ablaktalan konyha, melyből a fürdőszoba nyílt, egy nagy ablakos nappali és a terasz, ahonnan az alkonyati fényekben látszott a sziklás földnyelvekkel tagolt tengerpart és a végtelen tenger.
A férfit Giovanninak hívták, nem ő volt a tulajdonos, csak őr vagy gondnokféle; de a borravalót mégsem fogadta el, majdhogynem megsértődött az értetlenségemen, hogy ő csak a szívélyes vendégfogadás szabályai szerint jár el. Miután többször biztosítottam, hogy minden nagyon tetszik, végre elment, és akkor észrevettem, hogy a nappali asztalán egy nagy tál áll, telis-tele őszibarackkal, szilvával, körtével, szőlővel és fügével. A gyümölcsöstál úgy ragyogott, akár egy csendéletben.
Egy műanyag fotelt kivittem a teraszra, egy ideig a tengerre csöndesen alászálló estét szemléltem. Hosszú évekig minden vakáció a lányokról szólt, s amikor felnőttek, és a barátaikkal maguk kezdtek utazgatni szerte a világban, én mindig otthon maradtam, és rájuk vártam. Nemcsak a mindenféle-fajta katasztrófától rettegtem (a légi és tengeri közlekedés veszélyei, fegyveres konfliktusok, föld- és tengerrengések), hanem attól is, hogy az idegrendszerük sérülékeny, az útitársaikkal összetűzhetnek, a túl könnyen viszonzott vagy éppen viszonzatlan szerelmeikben érzelmi drámákba bonyolódhatnak. Mindig készen akartam állni a hirtelen segítségkéréseikre, attól féltem, hogy majd megvádolnak a valódi énemmel, hogy figyelmetlen meg szétszórt vagyok, hogy mindig csak magammal foglalkozom. Elég! Feltápászkodtam, zuhanyozni indultam.
A fenti részletet Elena Ferrante Nő a sötétben című regényéből Balkó Ágnes fordításában közöljük.