Max Porter 1981-ben született Angliában. Első regényével, amely közel harminc nyelven jelent meg, elnyerte többek között a The Sunday Times „Az év fiatal írója” díját és a Dylan Thomas-díjat.
Max Porter (1981) első regénye, A bánat egy tollas állat (Totth Benedek fordítása) közel harminc nyelven jelent meg, szerzője elnyerte érte – többek között – a Dylan Thomas-díjat és a The Sunday Times „Az év fiatal írója” elismerését. Lanny című kisregénye (Falcsik Mari fordítása) 2019-ben szerepelt a Booker-díj hosszúlistáján.
Falcsik Mari írása a Nyugati tér blogon
Beleszerettem ebbe a könyvbe. Remekmű – és személyes kedvencem. Az mindig jó, ha az ember szereti a regényt, amit fordít: jó hosszú időt tölt azokkal, akik az író világunkból alkotta világában mozognak. De hogy örökre a barátai legyenek, arra csak a legkivételesebb fiktív személyiségeknek van esélye. Flúgos Pete és Lanny nekem már örökre a barátaim.
Nyilván nagyon szeretem, hogy ebben a szövegben kiélhettem a nagyepikát fordító költő összes líragrammatikus hajlamait. A másik, hogy Max Porter – végre valaki! – nemcsak a poézist merte vállalni egy epikus mű nyelvezetében, de a vájtfülűként legapróbb finomságig észlelt és visszaadott nyelv ábrázolását is: vizuális megvalósítását a tördelésben. Ezzel mindjárt két legyet üt egy csapásra: kisregénye kisfalujának nyilvános magánélete és a környéki természet titkos élete egyszerre fölhangozva-megjelenítve hullámoz végig a gyönyörű kis könyv bevállalósan tördelt oldalain. A pletykák és vélekedések, a köznapi párbeszédek törmeléke úgy kanyarog-bujkál-szakadoz a szemünk előtt, mint a nedves erdőtalaj avar- és humánszemét-rétegén átindázó fogacsán.
Sokan mondják erre a kisregényre, hogy „tökéletes gyöngyszem”, utalva ezzel a terjedelmére és a nyelvi megformázottságára egyaránt. Szerintem meg a lehető legpontosabban ábrázolt tökéletlen mikrokozmosz. Egy világváros vonzáskörzetében a maga teljesen elzárt buborékéletét élő falu, a maga napi rögvalóságában. Mondják azt is, és nyilván joggal, hogy „varázslatos”, „misztikus” szöveg. De nekem ez a vetülete is sültrealizmus – nota bene: sose feledd a gyerekkorodat!
A falu hiedelmeiről, babonáiról eleve tudjuk, hogy a legszorosabb rokonságban állnak az ott élők napi pletykáival és aktuális vélekedéseivel. Ha meg a másik elvarázsolt rétegét nézzük, az arra érzékenyen figyelmes kisgyerekkel egyazon érzéki szinten burjánzó, egy ritmusra lélegző természet életét – hát, az végképp csupa realitás. Voltak olvasók, akik nem tudták (nem tudták meg, mert nem föltételezték), hogy Fogacsán apó alakjában nem pusztán egy fiktív mitologikus lény, nemcsak afféle „faluszelleme” elevenedik meg, hanem hogy ez egy valósan létező parazita növény. A fogacsán – más szép magyar nevein alattomos fogocsán, kónya vicsorgó, pikkelyes farontó – egy ajakosvirágú vajvirágféle, klorofill nélküli, rózsaszín-fehér, húsos, kissé viaszosnak ható növény, virágai élénk rózsaszínűek, majd a fejlődés során egészen megfakulnak, pikkelyleveleket növesztő tömzsi, hajlott szára kiegyenesedik; gyökere nincs, csak föld alatti, több hajtást hozó vastag barna rizómája, azzal élősködik üde erdők fafajai – bükk, gyertyán – gyökerén, árnyékos, nedves talajú erdőkben virágozva márciustól május végéig.
Tehát: fölveti a fejét és lelapul, elpirul és megfakul, mindenen áteszi-átereszti magát – és ezer éve jelen van. Pontosan úgy, ahogy Max Porter megmutatja nekünk Lanny gyerektekintetén át.
A kicsi falu társadalma egy kisregénnyi izgalomra alapos okot adó fordulat köré vonul föl seregszemlére – nemigen lephet meg minket a rétegződésük látványa: a segítők és a hátráltatók (nagyon jók > jók > jóindulatúak > – és – < nagyon rosszak < rosszacskák < nem oly jóindulatúak) közé ékelődve a távolabbról szimpatizálók, közömbösebbek, okoskodók, viccesek, már-már maliciózusak satöbbi. De még ez a köztes réteg sincs elnagyolva: hangjaikban a legnagyobb precizitással kalibrálva a hozzáállásuk oka-célja, súlya. Voltaképp megint a jó oldalon állnak többen – a világot tehát ezúttal sem kaparintja keze közé, hogy elpusztítsa, a Gonosz. De ez voltaképp megint csak egy hajszálon múlik.
A szépen kifeszülő ismerős ív zenitjéhez közeledve a főbb szereplők egyikét látjuk alálógva, és bár utolsó erejével tartva magát, még mindig értetlenkedve: Lanny pénzüzletkötő apját, aki végül mégsem tud fölnőni a kisfiához. Az ív kiemelkedő pontján egy gyermek és két felnőtt: a veszedelmes fordulat „okozója”, Lanny, az iránta való szeretete teljességében lelkileg-szellemileg végképp megváltódó anyja, és a nagyonrosszak közgyűlöletének tárgya: a falu keményfiúinak hordája által üldözött képzőművész, Pete.
A gyerek, ó, az „csak” egy kis csuda önálló világocska, még arra is akad ellenremény, hogy kinövi – de Porter hál’Istennek beavat minket abba, hogy nem: hogy egyáltalán nem. Az anya, a hajdan ünnepelt londoni színésznő böcsülettel megküszködik amiatt és azért, amiben különbözik, és nyilván nem csak ettől a falutól, azzal a kiégetten megtagadott sztár múltjával. Pete – a brit fölsőértelmiségi és művészvilágban a legsikeresebb! – az önként-nem-mainstream, aki már a kőstabil alapkonzervativizmust képviselő szülei által is megtagadtatott. Ebben a mikrokozmoszban ő a „zsidócigánybuzikurva” – a faluban, ahová mindez elől visszamenekül, tán még a migráncs is. Mindenesetre a leggyüttmentebb gyüttment, ezen a kicsiny helyen.
Három megingathatatlan különc, akiknek értékrendje kiadja a cselekmény íve fölé emelkedő szép szivárványt, amiből erőt meríthet a világunkba belecsüggedt olvasó.
Én végső soron még a legmisztikusabban ábrázolt rémálomszerű jelenetsort: a három felnőtt főszereplő – apa, Pete, anya – és érzelmi-szellemi értékítéletük tetemrehívását is realistának tartom: olykor számot kell vetnünk és adnunk, mit is gondolunk valójában a közvetlen velünk vagy épp csak köröttünk történő dolgokról. És bizony az elég gyakran olyan, mint egy rossz álom.