Az írói munka néha maga a pokol, legalábbis így érzi Kif Kehlmann, Richard Flanagan Első személy című regényének főszereplője, miközben első könyvével nyűglődik. Nem ismeretlen jelenség: Capote, Fitzgerald és Faulkner is küzdött bértollnoki munkákkal, sok szerző pedig alteregóikon keresztül írta meg mindenféle keserű tapasztalatait a bizonytalanságról, a külső-belső elvárásokról, a zárt irodalmi körökről, a kényszerű kompromisszumokról, a vívódásról pénz és önmegvalósítás között.
Andok Tamás írása a Nyugati tér blogon
Roberto Bolaño költő-szereplői bármire hajlandók, hogy felrázzák kicsit a poshadt mexikói irodalmi világot (Vad nyomozók). Philip Roth fiatal, becsvágyó figurája mindennél jobban vágyik rá, hogy ő legyen a következő Nagy Író (Zuckerman-trilógia). Sokakat viszont megroppant a kihívás: Sylvia Plath újságírója hiába tehetséges, fuldoklik a New York-i forgatagban (Az üvegbúra), míg Bartók Imre karakterének élete azután törik darabokra, hogy főművét az olvasók és kritikusok is félredobják (Lovak a folyóban).
Zűrös dolgokon megy keresztül Kif Kehlmann is. Pocsék melókból próbálja eltartani családját, miközben egy szem novellasikerével és félkész regényével fájdalmasan távol van még a sikertől, az elismeréstől. Ám miközben remény és kétségbeesés között őrlődik, váratlanul ölébe hullik a nagybetűs lehetőség: szegről-végről felmerül a neve, mint az egy lehetséges szellemíró Siegfried Heidl, Ausztrália legnépszerűbb bűnözőjének készülő memoárjához.
„A művészet az, olvastam valahol, hogy megkeressük a középpontunkat, és onnan írunk. Én nem attól féltem, hogy nem érem el a középpontomat. Hanem attól, hogy már elértem. És nem volt ott semmi.”
Ha Kif vállalja a feladatot, azonnal Melbourne-be kell utaznia, hogy hat hét alatt megírja a könyvet, mielőtt Siegfried Heidl szenzációnak ígérkező tárgyalása elkezdődik. Cserébe tíz rongyot, kosztot és kvártélyt kap, és ami ennél is jobb: bejárása lesz egy prominens könyvkiadóhoz. Hatalmas, és ugyanakkor piszkosul rizikós lehetőség. Tudja, hogy a megbízás a csúcsra juttathatja, azonban derékba is törheti az amúgy is csak szárnyát bontogató karrierjét. Ha kudarcot vall, nemcsak megszégyenül és jó eséllyel örökre magára haragítja a szakma képviselőit, de talán bebizonyosodik a legnagyobb félelme is: ő csak egy silány, középszerű író. Ám a siker csábítása mindennél erősebb, és a mefisztói alku megköttetik.
Az Első személy azt követően jelent meg, hogy Richard Flanagan 2014-ben a Keskeny út északra című regényéért megkapta a rangos Man Booker-díjat. Ez több szempontból is tetten érhető a könyvön: egy magabiztos, révbe ért, és kissé ellazult író műve; kevés benne a megalkuvás, a bizonyítási és megfelelési kényszer, viszont több a kíváncsi kísérletezés.
Ez a regény szerkezetileg és nyelvileg is eklektikusabb, mint amiket eddig magyarul olvashattunk tőle. Viszont a sztorit ezúttal is mélyen személyes tapasztalatok inspirálták. Siegfried Heidl főbb jellemvonásait egy valós személy, Johann Friedrich inspirálta, aki még a 80-as években, a szerencsének, a találékonyságnak, illetve az ausztrál bankok rendszerszintű hibáinak köszönhetően 27 pénzintézettől csalt ki egy rakás pénzt. Miután lebukott, Friedrich memoárjának villámgyors megírására egy akkoriban még ismeretlen kezdő írót kértek fel; ő volt Richard Flanagan. De hogy mennyi az átfedés valóság és fikció, az Első személy cselekménye és Flanagan emlékei között, az legfeljebb sejthető. Így a regény elég teret hagy az olvasói találgatásoknak.
A bizonytalansággal Kif Kehlmannek is szembe kell néznie. Csupán a munka megkezdése után derül ki számára, hogy igazából milyen szorult helyzetbe sodorta magát. Heidl lényegében használhatatlan interjúalany, csak akadályozza saját memoárjának munkálatait. Egyszerre tűnik szánalmas baleknak és ördögien gonosznak. Nem egyértelmű, mikor mond igazat és mikor hazudik, hogy komoly bűnöző-e, aki súlyos (és talán rá nézve végzetes) titkokat rejteget, vagy csak egy szerencsétlen kisstílű kókler, aki félti a hírnevét.
„(…) tudtam, hogy itt olyasmi tárul fel, ami túlnő az ő memoárja keretein. Talán túl sok benne az igazság, márpedig abból csak keveset visel el a világ, egy memoár pedig, ha sikeres akar lenni, semennyit.”
Heidl ingatag és paranoid viselkedése, destruktív világnézetei, zavaros elméletei végül teljesen kikészítik Kifet, aki azt remélte, hogy boldogan kiélvezi, ahogy kiteljesedik íróként, ám ehelyett egyre inkább lázas gyötrelem keríti hatalmába. Minél inkább elmerül Heidl életében, annál nagyobb lesz benne a kétség. Ki valójában ez az ember? A barátja vagy az ellensége? És mi az ő valódi feladata? Meg kell mentenie, vagy meg kell ölnie az interjúalanyát? Mire eltelik a hat hét, már nem is az a legfőbb kérdés Kifben, hogy sikerül-e a könyvet időben befejeznie, hanem hogy visszatalál-e az életéhez, a családjához, régi önmagához?
Az Első személy (Kada Júlia fordítása) ötletes irodalmi trükk, ami az író és az általa teremtett szereplők közötti viszonyokat, a fikció és valóság kapcsolódásait, az igazság és hazugság közötti határokat járja körül. Ha mindenképpen kategorizálni szeretnénk, akkor a lélektani elemzései, az egyszerre röhejes és riasztó karikatúraszerű figurái, agyzsibbasztóan feszült hangulatai miatt leginkább szatirikus identitástörténetnek nevezhetnénk.