Kilencvenéves korában, karácsony másnapján hunyt el Desmond Tutu Nobel-békedíjas dél-afrikai egyházi vezető és emberi jogi aktivista. Korunk egyik legismertebb spirituális vezetője elképesztő életet élt. Elvitathatatlan érdemei vannak a dél-afrikai apartheid rendszer megdöntésében, az ubuntu, vagyis a tradicionális afrikai életszemlélet és filozófia elterjedésében, tanításait – köszönhetően például Douglas Abrams írásainak – világszerte megismerhették a hívők és a világi gondolkodók egyaránt. Az öröm könyve elképesztő világsiker, hazánkban is sokadik kiadása jelent meg. Ebben a kötetben azoknak a napoknak a történéseit ismerhetjük meg, amikor Dharamszalában Desmond Tutu és a Dalai Láma, egy mindkettőjük számára fontos témáról, az örömről beszélgettek. A történelmi jelentőségű hét során a két jó barát saját példáján keresztül mutatta meg, hogyan formálható át együttérzéssel és szeretettel az öröm tünékeny érzelemből tartós létállapottá, mely nemcsak személyes életünket, de szűkebb és tágabb környezetünk, sőt az egész emberiség életét megváltoztathatja.
Douglas Abrams, Az öröm könyve szerzője, író, szerkesztő és irodalmi ügynök, nagyjából két évtizedet dolgozott társszerzőként és szerkesztőként Desmond Tutuval, akire őszinte és szívszorító levélben emlékezett az érsek halálát követően.
Kedves Barátaim!
Mint bizonyára hallottátok, Tutu érsek 90 éves korában elhagyta világunkat.
Nagyon hálásak vagyunk a rengeteg támogatásért és a sok szeretetért, miközben szeretett atyánkat gyászoljuk, akit mindenki csak Archként ismert, aki határtalan szeretetével, erkölcsi iránymutatásával és jellegzetesen vidám nevetésével áldotta meg a világot, amely a fülemben csengve könnyíti most is gyászomat. Hálás vagyok, hogy ennyi időt tölthettem vele, és hogy megismerhettem túláradó és nagylelkű szeretetét. Hálás vagyok, hogy ismerhetem közvetlen családját, Leah mamát, Trevort, Ntombit, Thandit, Mthunzit, Mphót, akik továbbviszik az ő küldetését és tanításait. Részvétem mindannyiuknak.
Arch az egyenlőség, a szabadság, az igazságosság, a megbocsátás, az egység és az ubuntu olyan víziójával áldotta meg a világot, amelyet nehéz teljes mélységében megérteni és átélni. Szeretete, ahogy a Biblia mondja, ezer évig fog tartani. Nehéz ma már elképzelni, hogy milyen lehetett a harminc évvel ezelőtti, förtelmesen rasszista dél-afrikai rezsim elnyomásában élni, amelynek Arch és oly sok más bátor aktivista véget vetett. Miközben szeretett országa ma már az egyenlőség és az igazságosság felé vezető úton halad, Arch munkája arra emlékeztet minket, hogy nem kell félni a mindent elsöprő társadalmi változásoktól, és akár még a mi életünkben valóra válhatnak törekvéseink. Azoknak, akik reménytelennek érzik világunk kihívásait, emlékezniük kell arra: ha elég kitartóak vagyunk, a radikális változások akár pillanatok alatt is végbe mehetnek.
Nagyon hálás vagyok, hogy egy kicsit segíthettem abban, hogy szavait és szellemiségét megismerje a világ, és hogy együtt ünnepelhettem és nevethettem vele szerte a világon – Sowetótól és Fokvárostól a sokadik születésnapján, Londontól a Templeton-díj átadásán át Washingtonig, Obama elnök beiktatásán át Dharamszaláig, ahol Őszentsége, a Dalai Lámával beszélgetett. Szerencsés vagyok, hogy idén nyáron még egyszer utoljára láthattam őt és Leah mamát Dél-Afrikában – ő kérte, hogy találkozzunk személyesen is. Ragaszkodása, hogy COVID ide vagy oda, de újra lássuk egymást, világossá tette, hogy ez lesz a végső búcsú. Találkozásunk alkalmával együtt megnéztük Az öröm könyve által inspirált Mission: Joy című dokumentumfilm végleges változatát, amit imádott, és amit még „a fű ezen oldalán” szeretett volna látni, illetve segítettem megszervezni egy utolsó beszélgetést neki legjobb barátjával, a Dalai Lámával.
A világ most halványabb Arch ragyogásának csodálatos fénye nélkül. Ő tényleg megmutatta nekünk, hogy mire lehetünk képesek, ha – ahogy ő mondta – „a szív szemével látunk”. Időbe telik, amíg emberré válunk, emlékeztetett bennünket. Hiányozni fognak „Yippeee!!!” kiáltásai, jellegzetes tánca, szeretetteljes és ragyogó tekintete, a könnyei, a gyengéd, puha keze, és persze az a nevetés, ami kuncogásnak indult, ragadós kacagássá vált, majd velőtrázó hahotázásban végződött, ami a vele töltött időt olyan felhőtlenné és vidámmá tette. Az elnyomással szemben tanúsított kiállása, az együttérzésből fakadó ereje, a gyűlölet nélküli jogos igazságérzete – hiányozni fognak mindazok az egyetemes értékei, amelyeket a jövő generációjának is fel kell fedeznie magában.
El sem hiszem, hogy Arch 90 évig velünk volt – sem a gyermekbénulás, sem a tbc, sem a merényletkísérletek, sem a rák nem tudta megállítani, de most készen állt a távozásra. Hatalmas ajándék volt a családja és a barátai, a hívei, a szeretett dél-afrikai nemzete és az egész világ számára. Mindent megadott nekünk, amit csak egy ember egy egész életen át adhat. Vigyük hát tovább a munkáját, és – mindenki a maga módján – próbálja meg beteljesíteni az ő csodálatos látomását. Én időről időre biztosan meg fogom kérdezni magamtól: „Mit tenne most Tutu?”
Családja mindenkit arra kért, hogy egy-egy rövid történettel emlékezzen rá kilencvenedik születésnapján. Az enyém lent olvasható.
Atyám, nyugodj békében!
Hálával mindenért,
Doug
Drága Atyám!
Hihetetlen öröm számunkra, hogy megünnepelhetjük a 90. születésnapodat! Nehéz szavakba önteni a hálánkat, hogy ismerhetünk téged. Röviden mégis kísérletet teszek arra, hogy elmondjam, mekkora örömöt érzek azért, hogy a barátom, a mentorom és az apám vagy. Minden nap velem vagy, te vagy a példaképem, akitől megtanultam, hogy lehet bennünk, emberekben, annyi alázat és kegyelem, hogy megosszuk sebezhetőségünket, és hihetünk abban, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a világot egy-egy szóval, lépéssel, nevetéssel vagy öleléssel. Életem egyik legnagyobb boldogsága, hogy szavaid bábája és írott örökséged hordára lehettem, miközben felkapaszkodtál a hegytetőre és prédikáltál az örömről, az igazságosságról, az egységről és az együttérzésről. Gurgulázó nevetésed minden nap visszhangzik a lelkemben.
Oly sok történet él a szívemben rólad, kezdve azzal, amikor Bostonban először megölelhettelek, a Lynn halála után érkezett leveledig, amelyben arra emlékeztettél, mikor megkértelek, mondd el nekem a szíved titkait. Vagy a Dalai Lámának adott Eucharisztiád, amikor azt mondtad, hogy Isten dönti el, ki ülhet az asztalához, egész addig a szeretetteljes tanácsodig, amelyet éppen ezen a nyáron adtál nekem, amikor együtt osztoztunk fájdalmunkban szenvedő gyermekeinkért. De a legemlékezetesebb élményem mégis a 75. születésnapodon, a Szent Mária-székesegyházban mondott prédikációd volt, amikor könnyek között meséltél arról a számunkra elképzelhetetlen útról, amit egy utcagyerek tett meg a porból egészen az érsekségig. A szeretett Mama felállt a padból, és fájós térdeivel felbicegett a szószékre, hogy átöleljen téged. A karjaiban sírtál, miközben a gyülekezet dalra fakadt és énekelt az irántad érzett szeretetéről. Egyfajta zenei ubuntunak lehettünk tanúi, ahogy a Mama átölelt téged, és te átölelted a körülötted állókat.
Amikor elapadtak a könnyeid, és Mama is elhagyta a szószéket, ragyogó prédikációt tartottál az apartheid felszámolásának hosszú útjáról. Ez volt az a pillanat, ami örökre belém vésődött: megláttam, milyen egy igazi lelkipásztor, egy igazi erkölcsi vezető, aki ismeri sebezhetőségünket, összetörtségünket, és azt, hogy egymásrautaltságunk nem gyengeség, hanem erő.
Te vagy a legkülönlegesebb példája annak, hogy mi, emberek, mi, istenhordozók, mi, Isten gyermekei, mit tehetünk, ha hajlandóak vagyunk megnyitni elménket, szívünket és lelkünket, és olyan életet élünk, amit nevetésünk nemesít és könnyeink keresztelnek meg.
Szeretlek, Atyám, mindig velünk maradsz.