A családjával síelni induló, tizenhat éves Finn Miller számára az élet egyetlen szempillantás alatt véget ér, amikor a lakóautó, amelyben utaznak, lezuhan a havas szikláról. Finn tehetetlenül, két világ között lebegve szemléli, ahogy azok, akiket szeret, a túlélésért küzdenek. A döntések, amelyeket ebben a lehetetlen helyzetben hoznak, az egész életükre kihatnak. És nem csak abban az értelemben, hogy egyetlen jó vagy rossz döntés az életet vagy a halált jelentheti. A túlélés ugyanis sokszor fájdalmasabb és nehezebb, mint maga a halál…
Az Egyetlen szempillantás alatt szívszorító és felemelő történet egy család pusztító tragédiájáról és annak utóhatásairól. Suzanne Redfearn regénye – amelyet gyakran hasonlítanak Alice Sebold Komfortos mennyország című könyvéhez – arra emlékeztet bennünket, hogy bár mindannyian esendők és sebezhetők vagyunk, a szeretet végső soron mégis megmenthet bennünket.
Suzanne Redfearn jegyzete a Nyugati tér blogon
Kedves Olvasó!
Az Egyetlen szempillantás alatt című regényemet egy nyolcéves koromban történt eset inspirálta. Akkoriban New York állam északi részén éltünk. Tél volt, és apám meg a jóbarátja, Bob bácsi úgy döntött, hogy a bátyámmal és Bob bácsi két gyerekével elvisznek minket kirándulni az Adirondack-hegységbe. Amikor reggel elindultunk, az idő tiszta volt, és hideg, de valahol az ösvény tetején a hőmérséklet hirtelen zuhanni kezdett, az ég megnyílt, és egy nem e világi, jéghideg hóvihar kellős közepén találtuk magunkat.
Apám és Bob bácsi aggódott, hogy nem fogunk lejutni a hegyről. Nem ilyen hideghez öltöztünk, és a bázisunk tőlünk többórányi távolságra volt. Bob bácsi egy kővel beverte egy elhagyatott rönkház ablakát, ahol menedéket találtunk a vihar elől.
Apám vállalta, hogy elmegy segítségért, ezért Jeffet meg engem otthagyott Bob bácsival meg a fiaival. Ezekről az órákról csak ködös emlékeim vannak, a csontig hatoló hideget kivéve: a testem megállás nélkül reszketett, és képtelen voltam tisztán gondolkodni.
Mi, a négy gyerek, a rönkház fala mentén végighúzódó padon ültünk, Bob bácsi pedig előttünk térdelt a földön. A fiai ijedtek voltak, és sírtak, Bob bácsi pedig sokat beszélt, nyugtatgatta őket, hogy minden rendben lesz, mert Jerry bácsi nemsokára visszajön. Eközben a kezével melegítette őket: lehúzta a csizmájukat és a kesztyűjüket, és felváltva dörzsölte kezüket-lábukat.
Jeff és én csendben ültünk mellettük. Én azt csináltam, amit a bátyám. Nem panaszkodott, és én sem. Talán Bob bácsinak ezért nem jutott eszébe, hogy a mi kezünket-lábunkat is megdörzsölje. Talán nem vette észre, hogy mi is szenvedtünk.
Ez egy nagylelkű és nagyvonalú álláspont, amit felnőttként, anyaként, nagyon nehezen tudok elfogadni. Ha az apám maradt volna velünk, nem hanyagolta volna el Bob gyerekeit. Sőt talán még többet is törődött volna velük, mint velünk, mivel tudta, mennyire rémültek lehettek az apjuk nélkül.
Napnyugta után megérkezett a mentőcsapat, és levittek minket a hegy lábához, a mentőkhöz. Bob fiainak nem esett bajuk: átfáztak, és kimerültek voltak, éhesek és szomjasak, de sértetlenek. Nekem fagysérülést diagnosztizáltak az ujjaimon, amiről később kiderült, hogy nem volt különösebben komoly. Fájt, amikor a kezem ismét életre kelt, de mihelyt helyreállt a keringésem, kutya bajom sem volt. Jeff azonban elsőfokú fagysérülést szenvedett. A kesztyűt úgy kellett levágni a kezéről, a bőr alatta töredezett volt, fehér és sebes. Borzalmas látvány volt, és emlékszem, arra gondoltam, mennyire fájhatott neki az enyémnél sokkal csúnyább sérülés.
Soha senki – beleértve a szüleimet – nem kérdezett meg engem vagy Jeffet, hogy mi történt a rönkházban, ahogy azt sem firtatták, hogyan úszhatták meg Bob bácsi fiai sérülés nélkül az esetet, mi meg nem, és Bob bácsi és Karen néni továbbra is szüleim legjobb barátai maradtak.
Ezen a télen síelni mentem a két gyerekemmel, és ahogy beültünk a síliftbe, beugrott a gyerekkori emlékem. Szinte megütött, hogy Bob bácsi – akit egész életemben ismertem, és akiről azt hittem, hogy szeret minket – milyen figyelmetlen és nemtörődöm volt, és mennyire nem szégyellte magát a történtek miatt. Most is emlékszem, ahogy a seriffel nevetnek, mintha az egész csak egy nagy kaland lett volna, ami szerencsére jó véget ért. Sőt még hősnek is tartotta magát, azzal dicsekedett, hogy hogyan törte be az ablakot, és milyen okosan talált nekünk menedéket. Amikor hazaért, bizonyára elmesélte Karennek, hogyan tartotta melegen a fiaik lábát, hogyan vigasztalta őket, és nem hagyta, hogy megijedjenek.
Magam mellé pillantottam, a két gyerekemre, és megborzongtam, mert eszembe jutott, hányszor bíztam őket másokra pontosan úgy, ahogy apám bízott minket Bob bácsi gondjaira – ugyanarra a naiv feltételezésre alapozva, hogy egy kimondatlan megállapodás szerint mások ugyanúgy vigyáznak a gyerekeimre, mint a sajátjukra. Vidámparkok, plázák, strandok, közeli és távoli vakációk – minden esetben azt feltételeztem, hogy vigyázni fognak a gyerekeimre, és jó kezekben lesznek.
Az Egyetlen szempillantás alatt egy katasztrófáról szól, de az igazi történet a tragédia után kezdődik, amikor minden egyes résztvevőt kísértenek a döntéseik, amelyeket meghoztak. Úgy hiszem, hogy az érzelmeink közül a megbánással a legnehezebb együtt élni, de ahhoz, hogy az ember megbánhasson valamit, elsőként lelkiismeret szükségeltetik: e miatt az érdekes paradoxon miatt szenvednek utólag azok a legkevesebbet, akik a legszörnyebben viselkedtek az események során.
Azért Finn nézőpontjából meséltem el a történetet, mert így tudtam csak őszintén és kendőzetlenül megmutatni az egyes szereplők belső világát még akkor is, amikor azt hitték, egyedül vannak. Az is kiderült, mekkora ajándék volt Finn szemszögéből megírnom a történetet. Bár ez a figura nem én vagyok, sok tekintetben azt szeretném, bárcsak olyan lennék, mint ő. Olyan ritkán adódik az életben, hogy az ember egy tiszta lélekről írjon. Finn különleges helyet foglal el a szívemben, és remélem, legalább annyira élvezték a történetét az olvasás során, mint amennyire én élveztem a megírását.
Őszinte hívük,
Suzanne