Sanyikám, én nem politizálok


Itthon a „politizálás” szitokszó, pedig politizálni valójában annyit jelent, hogy foglalkozunk a közös ügyeinkkel. Mint ahogy a Sanyikám, én nem politizálok című könyvben Ésik Sándor, a Diétás Magyar Múzsa Facebook-oldal főszerkesztője is teszi: a közélet, az állam, a politika alapfogalmairól gondolkodik, az olvasó pedig egyetértően bólogathat vagy éppen ellenkezőleg, elküldheti őt a fenébe. Mindegy, mert tetszik, vagy sem, mindkettő „politizálás”.

Ésik Sándor: Sanyikám, én nem politizálok (részlet)

Sanyikám, miről szól ez a könyv?
Ez a könyv a felelősségről szól.

Ésik Sándor vagyok, harminckilenc éves ügyvéd. Emellett íráskényszeres. Tizenöt éve kezdtem blogolni, és 2017-ben döntöttem úgy néhány barátommal, hogy az internet egyik eldugott szegletéből a Facebookra visszük a gondolatainkat. Így jött létre a Diétás Magyar Múzsa nevű Facebook-oldal, amelynek a kézirat leadásakor bő huszonötezer követője van.

A lap neve Csokonai Vitéz Mihály Diétai Magyar Múzsájából jön. Csokonai elhatározta, hogy a pozsonyi diétára, azaz országgyűlésre összegyűlt uraknak kitekintést ad a modern világról, az ottani trendekről. Úgy gondolta, hogy az írott szó befolyásolja az embereket, az emberek pedig az ország sorsát.

Én is így gondolom. A Diétás Magyar Múzsa mottója, hogy „ha te nem politizálsz, mások fognak helyetted”. Meggyőződésem, hogy aki írni és olvasni tud, annak kötelessége írnia és olvasnia a köz dolgáról. Ha Magyarország valaha ki akar törni az újabb és újabb erős vezető bűvköréből, akkor az értelmiségének fel kell vállalnia ezt, és fel kell vállalnia a politikai véleményét is.

Ebben a könyvben egyetlen párt vagy mostani politikus neve sincs leírva. Pontosan azért nincs, mert politizálni nem csak azt jelenti, hogy állást foglalok egyik vagy másik párt mellett. Amikor választásokkor szavazunk, akkor valóban állást foglalunk, ám két választás között is véleményt kell alkotni a közélet kérdéseiben, környezetünk, közös ügyeink kérdéseiben. És fontos, hogy ez a vélemény a saját véleményünk legyen.

Arra kaptam felkérést, hogy itt, ennek a könyvnek a lapjain folytassam azt, amit a Múzsán csinálok: vezessem be az embereket a politikába. Nagy terjedelmű, az alapfogalmaktól induló, tudományos igényű művet nem tudtam írni, ahhoz évek kellenének. Mit írtam helyette? A Múzsa úgy készül, hogy naponta két-három órát áldozok arra, hogy olvassam a világsajtót, kibeszéljem az olvasottakat a szerzőtársaimmal, elmélyedjek a témában, és végül öt-tízezer leütéses posztokat írjak. Ezt vittem itt tovább, mert – az ember ne szerénykedjen első könyve előszavában – ez elég jól megy.

Ennek a könyvnek a munkacíme az volt, hogy „Sanyikám, bazmeg…”. Azok az alapok (szolidaritás, bizalom, Magyarország helye a világon, az elnyomottak jogai, a hatalmi ágak szétválasztása, a bírák függetlensége stb.), amelyekről írni akarok, ugyanis rendszeresen előjönnek kötetlen hangvételű baráti, kocsmai beszélgetésekben, ahol ez a felütés jellemző. Olyan beszélgetésekre gondolok, mint amilyen beszélgetéseknek a fogorvos esik gyakran áldozatául. Folyton odamegy hozzá egy rokon vagy ismerős, és a fogairól akar vele értekezni. Amióta közéletről író ember lettem, velem is megesik – különösen, ha sör is van a közelben –, hogy valaki „Sanyikám, bazmeg” kezdetű mondatokban megkérdez erről-arról, vagy ami gyakoribb, kioktat a világ nagy dolgairól. Gondoltam, miért is ne lehetne ezeknek a kérdéseknek egy részére felfűzni a könyvet?

Aki ezt a könyvet forgatja, arra gondolhat: „Micsoda álmodozó írta ezt? Tényleg azt hiszi, hogy az egyén mindennapi cselekedetei elegendők ahhoz, hogy egy egész ország jobb és boldogabb hely legyen?” Igen, azt hiszi. Ne értsük félre egymást! Magyarországon élek, ráadásul ügyvédként praktizálok, napról napra találkozom az állam működésképtelenségével, az igazgatás inkompetenciájával, a vezetők korruptságával, a politikai elit alkalmatlanságával, a reménytelen nyomorral. Tudom, hogy nincsenek csodák, és a közép-európai értelmiségiek kilátástalanság érzése nap mint nap megérint engem is.

Ez a könyv nem kínál megoldást sem az alkoholizmusra, sem a depresszióra. Ellenben arra buzdít, hogy beszéljünk a közügyekről, sőt: vegyünk részt bennük. Minden kicsi tett számít. Van, aki textilmaszkokat gyárt a koronavírus-járvány idején, van, aki meg szöveget. De mindannyian tudunk tenni valamit, és ha mindannyian megtesszük, azzal igenis változásokat érhetünk el.


A mi felelősségünk az, hogy amit megtehetünk, tegyük is meg.

Útközben olyan jelenségekbe, fogalmakba ütközünk majd, amelyekről hallottunk, de pontosan nem tudjuk, mit jelentenek, mire valók, és milyen szerepet játszanak abban a vállalkozásban, amelybe akkor kezdtünk, amikor néhány percet minden nap rászánunk az életünkből arra, hogy megértsük a híreket, változtassunk környezetünkön, kifejtsük a véleményünket. A Diétás Magyar Múzsán a legnépszerűbb írásaink azok, ahol ezeket próbáljuk közérthetően elmagyarázni. Ezért vágtam bele ebbe a könyvbe is, hogy segítsek azoknak, akik a köz dolgával, azaz a közös, mindannyiunkat érintő ügyekről szeretnének gondolkodni, vagy másként megfogalmazva: egyszerűen csak érteni szeretnék, mi zajlik körülöttük.

Ha esetleg valaki szakértőként forgatja ezt a könyvet, és valamilyen leegyszerűsítéssel, konyhanyelvi fordulattal találkozik, nézze el nekem, hiszen ezt a kötetet nem szociológiai, külpolitikai, jogi vagy más szakkönyvnek szánom, ahogy a Diétás Magyar Múzsa sem szakmai fórum.

És még egy fontos kitétel: semmivel, amit itt olvas a kedves olvasó, nem kell egyetérteni. A könyv nagyjából talán polgárinak nevezhető szemléletmódja egy a sok nézőpont közül. Van ettől eltérő szocialista, libertariánus, nacionalista, kereszténydemokrata és még sokféle nézőpont. Azt szeretném, ha a kedves olvasónak is meglenne a maga nézőpontja, véleménye, akár úgy, hogy egyetért azzal, amit írok, akár pedig úgy hogy megfogalmazza magában, miért nincs igazam.

A fenti részlet Ésik Sándor Sanyikám, én nem politizálok című könyvének előszavából való.