Néhány év alkotói szünet után új novelláskötettel jelentkezik Ugron Zsolna. A Nincs egy férfi című könyvben a történelmi regényeiről ismert író új arcát mutatja meg olvasóinak: írásai a múlt mellett közös jelenünk, sőt lehetséges jövőnk vidékeit is bebarangolják. A mágikus realizmus, az abszurd vagy éppen a tudományos fantasztikum hangján megszólaló szövegekben nagy hangsúlyt kapnak a női sorsok és a századokon átívelő, örök női kérdések – a szerző páratlan empátiával képes felrajzolni akár egy múlt századi cselédlány, akár egy képtelenül sokoldalú kutatónő, akár egy egyszerű háziasszony alakját –, de emellett azért férfiak is akadnak (nem is egy!) ezekben a történetekben, akiket hol meghódítani kell, hol legyőzni, hol elviselni, hol egyszerűen csak szeretni.
A szövegeket a szerző grafikái kísérik. A reneszánsz kultúrát idéző különös, groteszk, néha kedves, néha ijesztő lények ábrái izgalmas bepillantást nyújtanak Ugron Zsolna műhelyének eddig ismeretlen szegletébe.
Itt, a Nyugati téren mutatunk egy részletet az előkészületben lévő kötetből.
Ugron Zsolna: Van egy (részlet)
(Hommage à E. P.)
Van egy színész. Szeret. Azt mondja, velem akar megöregedni. Esterházy van a matraca mellett. Más is van, például Csáth Géza meg Szép Ernő, ott a férfiak mind sorban, csak én nem vagyok a matraca mellett. Nők is vannak a matracán, matracában, a matraca alatt, hétszer hét életű Juditok, ott kísértenek fehér húsukkal, némán követelőzve, múlt, jelen és jövő időben. Néha a matracán alszom én is, ez is igaz, zabszalma, de hát akkor miért nem olvas engem, hamár. Szamár maga, mondja, és megsimogatja a fejem, mintha rossz fát tettem volna a tűzre, de ő, a bölcs felnőtt megbocsájt, elnézi nekem gyerekes botlásom. Ő nem Othello elvégre, Prospero sem, és Lear is csak hálni jár belé. Ha tudná, hétszentség, hogy nem bocsájtana meg.
Van egy színész. Velem akar megöregedni, mondja, pedig már öreg. Nem értem. Néz ki az ablakon, átkarolva engem, nézi kint a kékeket meg a zöldeket, a barna foltokat. Azt mondja, összeolvadás. Nem mondja, ki olvadjon kivel, vagy minek kellene egybe, össze, vissza, hogy kellene-e egyáltalán, vagy csak memorizál. Mereszti titokzatos tekintetét a kékekre meg zöldekre, ahogy más délutánokon rám szokta.
Van egy színész, a kádban szerepet tanul, és kiszól, hogy végszavazzak, ha mosogatok. Mindig csak olyankor, amikor mosogatok.
Van egy színész, ott a délutánba belekényelmesedik, pálinkát tölt a tornácon, a lábához kuporodunk, én meg a kutya. Azt mondja, elvisz a Békás-szorosba, pedig dehogy visz, ő is tudja, én is tudom, nem lesz itt semmiféle túrázás, legfeljebb egymást hergeljük fel meg be, aztán hagyjuk lohadni az egészet, mert miért is kellene nekünk együtt bármit is tennünk, mikor azt is lehet, hogy csak ülünk itt, iszunk, néha kiborítjuk a pálinkát, és régi országnagyok gondjain filozofálgatva elfüstöljük a délutánt. Egyszer kicsit könnyezik is, ahogy Trepljov két hete a Sirályban, aztán arról kezd el beszélni, hogy Rahmanyinov hipnózissal kezeltette magát, amikor nem tudott komponálni, és hogy a harmadik zongoraverseny utolsó tétele, az pont olyan, mint amikor Ady azt írja, hogy „tornázó vágyaim tora”, figyeljem meg a ritmust is, legyen egyszer türelmem legalább ennek a végére járni.
Van egy színész, velem alszik, álmában védtelen, rajzolhatnék neki bajszot szénnel, és amikor felébred, beszélhetnék vele, mint férfi a férfival. Vagy meg is ölhetném, és akkor egyik sem. Vele alszom, álmomban védtelen vagyok mellette, azt mondja, rajzolhatna nekem szívet szénnel, a jobb mellem alá, hagyhatna felébredni egymagam, és akkor végre úgy viselkednék, ahogy elvárható. Az elvárhatótól persze megint hosszas süllyedésbe kezdhetnénk, a társadalmi normák változékony és dependens mivoltát boncolgatva, ha nem unnánk. Mennyivel jobb lenne a Békás-szoros, nem mégis, hanem kiindulásképpen. Csomagolhatnánk szendvicset, meg főtt tojást, ha húsvét után indulnánk, lenne még piros is a hűtőszekrényből, bolyonghatnánk a lucfenyők között, leheveredhetnénk a fűbe, alattunk nehézszagú boróka, boldogasszony papucsa, vitézvér és henye boroszlán. Mit tudom én, sosem voltam a Békás-szorosban. Ha mennénk és heverednénk, nem merne hozzám érni, attól félne, hogy összetör a leheletével is, pedig az utolsó szusszanatot is kiszorítaná belőlem, ha hagynám, hogy akár egy centivel is közelebb gördüljön.
Van egy színész, azt mondja, épít nekem egy betonlépcsőt, ha szeretném, az unokatestvére majd megcsinálja, legalább keres ő is valami pénzt, de ezt csak mondja, mert elmeséltem, hogy kamaszkoromban kivágott vörös estélyiben szerettem volna vonulni végtelen hosszan, hogy fel vagy le, arra már nem emlékszem. Korlátja is lesz a lépcsőnek, azt mondja, nehogy megszédüljek, mert látszik rajtam, hogy könnyen elvesztem a fejem. Korlátozná a múltam és a jövőmet is, csak a jelenben szeret velem lebegni, különben hogy is tudnánk mi együtt felhőszélen táncolni, nem lehet azt eltervezni, mint teszem azt egy kirándulást a Békás-szorosba.
Van egy színész, az autóban mindig arról beszél, hogy mindenki meg akar érkezni valahová, csakhogy úton lenni zárójel, időben és térben egyaránt, így hát úton lenni az általános alanynak jobb, mint megérkezni. Hogy a célban elérhetetlensége vagy legalább messzisége a legjobb. Mikor odaérünk valahova az autóval, nem nyitja ki az ajtót, de mielőtt kiszállnék, megkérdezi, akarok-e vele megöregedni. Nem, mondogatom gondterhelten, de sosem vesz komolyan, és mindketten tudjuk, egyikünk se mond igazat.
Van egy író, azt mondja, kiszeretett belőlem. Amikor mondja, mélyen a szemembe néz, és valószínűleg a reggeli kására gondol, vagy a sebre, amit a kutya kapart magán, mert szerelemről szó sem volt. Sem máskor, sem éppen. Mond ilyen váratlannak szánt dolgokat, hogy beleírhassa valamibe, ha jót válaszolok. Ha rosszat, azt is.