Mindig izgalmas betekinteni egy írói műhely kulisszatitkaiba – ezúttal Fábián Janka enged betekintést nemrégiben megjelent, Az Anna-bál szerelmesei című, legújabb regényének munkálataiba.
Fábián Janka exkluzív írása a Nyugati tér blogon
Nem is emlékszem pontosan, mióta terveztem megírni az első Anna-bál regényét. Annyi bizonyos, hogy 2017-ben, amikor megvalósult egy régi álmom, és félig-meddig füredi lakos lettem, már egy ideje foglalkoztatott a téma, és főleg az, hogy vajon eddig miért nem született regények, filmek garmadája erről a szívmelengető, gyönyörűséges, és napjainkban is aktuális történetről.
Hiszen a téma szinte kiált egy mindenki számára fogyasztható feldolgozás után! Mármint, abban a formában, amit a legtöbben tudnak róla, és amit én is tudtam, mielőtt istenigazából beleástam volna magam a korba és a helytörténeti anyagokba.
Eleve a történet helyszíne és a kor, amiben játszódik, ellenállhatatlanul vonz mindenkit, aki csak egyszer is találkozott vele: Balatonfüred, és a település aranykora, a reformkor. Mindkettő maga a csoda, és kincsesbánya egy történész, hát még egy író számára. És habár az akkoriban élt emberek ezen alaposan meglepődnének, de a ma élőknek a korszak legfontosabb, szimbolikus eseménye az első Anna-bál, amelyhez legendák egész sora kapcsolódik.
Mit is lehet tudni erről a híres-neves első Anna-bálról? 1825-ben tartották, az impozáns Horváth-házban, a dúsgazdag Szentgyörgyi-Horváth család eladósorba került lányának a tiszteletére. Akit – természetesen – Annának hívtak, és ezen az eseményen ismerkedett meg a jövendőbelijével, aki nem volt más, mint Kiss Ernő, a nyalka huszárhadnagy, a későbbi aradi vértanú.
Hát kell ennél szebb, varázslatosabb történet? Ráadásul ott van még „díszletként” a füredi reformkor az illusztris vendégsereggel, a színház építésével, a korabeli üdülési szokásokkal, amelyek ugyan teljesen mások voltak, mint manapság, de mégis édes és feledhetetlen nyarakat idéznek.
Tavaly ősszel aztán, a második járványhullám lezárásainak a kezdetén hozzá is láttam a regény megírásához – nagy izgalommal, mivel már tényleg régóta készültem rá, és az egész világra ismét rátelepedő covid-lidércnyomásból jólesett lélekben visszautazni a reformkorba, a füredi Balaton-partra, a lankás dombok közé. Az írást is elkezdtem, hiszen az első pár fejezethez, nagyjából az Anna-bál előtti eseményekhez volt már elég anyagom. A bál és a kora reformkor további történetének alaposabb megismerése érdekében felkerestem (a járvány miatt csak virtuálisan) a Balatonfüredi Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjét, Miklós Tamást, aki a legnagyobb örömömre rengeteg forrást, képi és egyéb anyagot, valamint irodalomjegyzéket is a rendelkezésemre bocsátott.
Újra munkához láttam, óriási lelkesedéssel… ami aztán hamarosan le is lohadt. Gyorsan kiderült ugyanis, hogy amit általánosságban tudunk erről a bálról, abból szinte semmi sem igaz.
Már ha egyáltalán volt ilyen bál.
Igen, ez volt szinte a legelső információ, ami szembe jött velem, amikor elkezdtem feldolgozni a bál történetéről szóló anyagokat. Merthogy sajnos még ez sem bizonyos. Az évszám eleve kérdéses, és mint megtudtam, csak jóval később nevezték ki az 1825-ös évet a hagyomány kezdetéül – ezt aztán mindenki el is fogadta, és máig ehhez képest sorszámozzuk az eseményt. Ám valójában semmiféle kézzel fogható forrás nem támasztja alá, hogy 1825-ben zajlott volna az első Anna-bál, sőt még azt sem, hogy egyáltalán bármiféle emlékezetes bál lett volna ekkor Füreden. Márpedig a történelem, ami mégiscsak egy tudomány, nem tud mit kezdeni olyan eseményekkel, amelyekről nem áll forrás a rendelkezésünkre. Egy legenda pedig nem tekinthető történelmi kategóriának, ugyebár…
A következő „apróság”, amivel szembesültem, hogy a Horváth család leányának a neve nem Anna volt, még csak nem is Anna-Krisztina, sőt az öt nevéből (lásd a regényben) egyik sem volt Anna. Az édesanyját ugyan Annának hívták, de nem túl valószínű, hogy a bált a mama tiszteletére rendezték volna. Az legalább igaz, hogy Kiss Ernő lett később a leány hitvese, de az szinte biztos, hogy nem ezen a bizonyos bálon ismerkedtek össze – már ha volt ilyen bál.
Nem túlzás kijelenteni, hogy ezen, számomra új fejlemények fényében a regényem többé-kevésbé előre eltervezett cselekménye összeomlott. Ennek a megértéséhez le kell szögeznem néhány dolgot. Igaz, hogy regényeket írok, ami nem tudományos, még csak nem is ismeretterjesztő műfaj. Viszont egykori történelem szakosként, a tudományág és az egykor élt emberek iránti tiszteletből amennyire csak lehet, igyekszem ragaszkodni a megismerhető tényekhez. Persze, a könyveim nagy része fikció, ezt soha nem is tagadtam, viszont minden szempontból igyekszem az általam kitalált személyeket és eseményeket is beilleszteni az adott korba. Célom, hogy a történetem hihető, hangulatában és jellegében korhű, és akár még informatív (bár semmiképpen sem szájbarágós) legyen. Így aztán azt rögtön tudtam, hogy csaknem kétszáz év távlatából nem szeretném addig csűrni-csavarni az egykor élt emberek megtapasztalt valóságát, átírni az életüket, amíg az ki nem szolgálja az igényeimet.
Viszont a legendát sem állt szándékomban lerombolni – tréfásan azt szoktam mondani, hogy ezt inkább meghagyom a történészeknek, de komolyabbra fordítva a szót, meggyőződésem, hogy ha egy hagyomány ilyen hosszú ideig fennmaradt, akkor annak biztosan volt valami alapja. Így aztán egy elsőre lehetetlennek tűnő feladatot kellett megoldanom: megírni az első Anna-bál történetét, hogy az korhű, hihető, és a történettudomány jelenlegi állásának a lehető legnagyobb mértékben megfelelő legyen, de egyben érintetlenül hagyja a környék és az egész ország egyik leggyönyörűbb legendáját.
Egy ideig azt hittem, hogy ez megoldhatatlan, és félre is tettem a kéziratot (divatos kifejezéssel azt is mondhatnám, hogy egyfajta „írói válságot” éltem át). Ebben az intermezzóban írtam meg a Cholera-naplót – mivel törjön ki egy író az írói válságból, ha nem írással? A terápia azonban bevált; másfél-két hónap után újra elővettem az Anna-bál és Füred történetét, és ismét nekiveselkedtem.
Most már elmondhatom, hogy talán ezzel a regényemmel dolgoztam eddig a legtöbbet, de miután túllendültem a kezdeti nehézségeken, roppantul élveztem a megírását. Úgy vélem, hogy így még izgalmasabb is lett, mint az első változat lett volna, és nem is mentem el a történelmi bulvár irányába (amit minden esetben igyekszem elkerülni). Nagyon büszke vagyok rá, de innentől kezdve az olvasóké a történet, és úgyis ők fogják kimondani róla az utolsó szót. Eddig úgy látom, hogy szerencsére nagy többségben szeretik a könyvet. Ez pedig már csak azért is jó hír, mivel jövőre tervezem megírni a folytatását, A Szabadság szerelmesei címmel.