„Pont úgy beszélsz, mint a mama”


Kíváncsi típus vagy? Nem akarsz beleszólni? De beleolvasni annál inkább? Íme egy exkluzív részlet Bányainé Nagy Judit, Fancsikai Eszter és Tapasztó Orsi, vagyis a @nemakarokbeleszolni-lányok első regényéből, amelyből kiderül, milyen egy igazi falusi lakodalom. Hát olyan, amilyen. A kis Bori is férjhez megy végre: nagy az öröm a családban – vagy legalábbis az örömanyának és az örömapának örülnie illik. A lányoknak pedig úgy kell viselkedniük, ahogy azt anyuka elvárja – nehogy már megszólják őket. Ott van a kicsit (vagy inkább nagyon) elcsigázott Dorka a három gyerekkel, és ott van Nusi is – a barátnőjével… Persze az élet hajlamos rá, hogy mindent összekuszáljon. Olyannyira, hogy néha a legszívesebben menekülnénk belőle. De ilyenkor összeszedjük magunkat, és azt mondjuk: „Innen szép nyerni”.

Bányainé Nagy Judit–Fancsikai Eszter–Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni. Innen szép nyerni (részlet)

Soha nem volt, és soha nem is lesz olyan családi esemény, ami simán menne. Emlékszem, az én esküvőmön is ugyanez volt, csak Nusit akkor egy kolléganője kísérte.

Szegény Ferim, csodálom, hogy nem menekült el abban a pillanatban, hogy megismerte anyánkat. Bár ő nagy kedvenc, néha azt érzem, sokkal jobban szereti anyám a vejét, mint a legidősebb lányát. Elsőszülöttjét… tudjuk, nem ilyet képzelt. Egyikünket sem ilyennek képzelte, mindig fiút akart, háromig próbálkoztak apámmal, egy negyediket már nem mertek bevállalni, nehogy lány legyen az is.

Persze, hogy Zsomborkám a szeme fénye, megszültem neki a soha meg nem adatott fiát. Az ikreket meg, hát azokat elviseli.

– Gyertek rendesen, szépen, egymás mellett, bírjátok már ki a szertartás végéig!

Hol lehet Nusi… beszélnem kell vele! Persze hol lenne, hátul Laurával. Bori olyan fura, olyan nyugtalannak tűnik, és ez nem az a jóféle férjhez-megyek nyugtalanság, biztos ő is látta rajta, el kell csípnünk.

– Bori, Bori, psszt, gyere már ide hozzánk! Gyere, bemegyünk a sekrestyébe!

– Mit akartok pont most?

– Mondd, mi van, látom rajtad, hogy valami nem oké!

– Nekünk ne hazudj, sose tudtál színészkedni, a képedre van írva!

– Nusi, ne keménykedj már ezzel a lánnyal, látod, hogy mindjárt sír!

– Dehogy sírok, hagyjatok már békén!

– Tessék, már könnyezel is, na ki vele, mi történt?!

– Semmi. Csak a Gábor, megint…

– Mi??? A GÁBOR??? Az az állat?

– Nusi, ne ess már neki! Tudod, mekkora szerelem volt az!

– Ja, majdnem halálos, hogyne tudnám… Mit akart az a szemét?

– Csak érdeklődött.

– Mégis miről? A tökei felől? Azok még mindig nálam vannak, megmondhatod neki, és ha valaha látom még egyszer, a seggébe dugom fel őket.

– Bori, ne is figyelj rá… Oké, egy barom volt, de mesélj, mit akart?

– Hát hogy hogy vagyok, és tényleg férjhez megyek-e.

– Nem, biztos viccből írtad ki az Instára, agyam eldobom, ez a barom semmit nem változott.

– Aztán reggel ránéztem a telefonomra, és ott volt egy üzenet, hogy még mindig szeret, én vagyok élete értelme, és a Szabadság hídon vár.

– Az pont jó, küldjek oda valakit? Egy szavadba kerül, Bori, véletlenül beleesik a vízbe, ki se kell mondanod, csak bólints!

– Állj már le, Nusi! Bori, te meg szedd össze magad, mondd, mit érzel?

– Hát, hogy nagyon sajnálom.

– Mert olyan jó fej vagy, de ezen kívül?

– Ezen kívül semmit. Azt akarom, legyen jól. És hogy hagyjon békén.

– Ő láthatóan akkor van jól, ha veled szórakozhat.

– Én Tamást szeretem. Vele akarom leélni az életem. Gábort már évekkel ezelőtt lezártam, nem érzek iránta semmit, tényleg csak azt szeretném, hogy hagyjon végre békén. Na de nem akarom, hogy ez a nap erről szóljon, gyerünk, rakjatok össze, hogy néz ki az arcom? Mindenki ránk vár. Férjhez megyek, basszus! Elhiszitek? Annyira izgatott vagyok!

– Hívom a sminkest, öt perc, és az oltár elé kell menned!

– Tamás nem vett észre semmit?

– Á, dehogy! Anyára fogtam, bevette, így már meg sem lepődött.

*

Tizennyolc volt, mikor Gábor elcsavarta a fejét ennek a gyereknek. Alig került fel az egyetemre, alig kezdett volna élni, máris szembejött ez a pasi, és vitte magával az őrületbe. Romantikus regényekbe illő szerelem volt az övék, csak a pasi nem egy herceg volt fehér lovon, hanem egy passzív-agresszív állat, narcisztikus hajlamokkal. Az a típus, akit mindenki imád, mindenki istenít, emlékszem, anyánk is az egekbe magasztalta, miközben ez a pasi Borit minden adandó alkalommal a földbe döngölte. Na nem kézzel, dehogy, annak nyomai lettek volna, ő szavakkal operált, de azokkal mesterien.

Évekig húzták, ment a se veled, se nélküled játszma, aztán jött Tamás, aki megmentette Borit, tulajdonképpen így is mondhatjuk, mert ha azzal a barommal marad, már nem él. Önrombolás felsőfokon, nyugtatók, alkohol, minden volt.

Annyit élt ez a lány a húszas évei elején, amennyit én harmincnyolc alatt sem tudtam.

– Állj már egyenesen, Villő, komolyan mondom, mindenki minket néz!

– Anya! Ugye, tudod, hogy pont úgy beszélsz, mint a mama…

Na bumm, AZ IGEN.

*


– Itt vagyok, csak Borit kicsit helyre kellett pofozni, vagyis az exét kéne elsősorban, de idő hiányában az most elmarad. Remélem, leég az a kopasz feje a Szabadság híd közepén. Hányas UV-sugárzás van most? Ezer?

Anyám vajon miért tekinget rám zokogva? Na vajon miért? Bárcsak meg tudnám számolni, hányszor okoztam neki csalódást a puszta létezésemmel! 50-ig számoltam, de aztán tizenkét éves koromban leálltam vele. Valamilyen kétismeretlenes egyenlettel biztos ki lehetne számolni, hogy mostanra akkor kábé mennyi lehet az annyi, csak hát, ugye, matekból se voltam elég jó. Megszégyenítem itt az egész falu előtt, hogy a nálam kilenc évvel fiatalabb kislánya előbb megy férjhez. Jaj, anyukám, ha te azt tudnád, hogy messze nem ez a legnagyobb problémád velem kapcsolatban. Drága Borit is hogy fojtogatja a sírás! Remélem, nem annak a gyökérnek az üzenetei miatt. Olyan csodaszép ebben a ruhában, pedig biztos voltam benne, hogy el fog veszni benne. Egy esküvői ruhához kell kiállás, az meg nem az erőssége. Dorka legalább nem sír, ő csak visszatartja a levegőt, hogy a gyerekei ne barmolják szét a szertartást. Régen pedig mekkora zokogógép volt, még be se léptünk a templomba, ő már sírt, pedig sokszor azt se tudtuk, ki házasodik éppen. Jó ez az anyaság, csak felejtsd el, hogy bármilyen szituba beleengeded magad. Ha ott vannak a gyerekeid, azért feszülsz, ha nincsenek, akkor meg azért. Mindegy, hát ő kiteljesedett, testileg-lelkileg, mint láthatjuk.

– Jaj, bébi, nagyon szorítod a kezem. Laura, te sírsz?

*

Ha az ember férjhez megy, jó eséllyel egy életre választ magának társat. Tudja ezt ez a lány? Vagy átérzi, huszonöt évesen? Jaj, csak legyen boldog, minden más mindegy, bár nem értem, miért kellett ezt ennyire elsietni. Szeretik egymást, persze, akkor sem megyünk hozzá mindenkihez, akit szeretünk…

– Zsombor, állj már itt mellettem nyugodtan! Feri, a lányok betámadták az oltárt, csinálj már velük valamit! – Komolyan, néha nem értem, miért szültem ennyit. De értem, nagy családot akartam, meg azt a nagy családot jól csinálni, de lehet, a három kicsit túlvállalás volt. Miket beszélek, egyiket sem adnám semmiért. Csak néha, néhány napra. Azt sem tudom, milyen a saját hangomat hallani, vagy Ferivel kettesben lenni, úgy, hogy halljuk egymás hangját. Lelépni, mondjuk, a kapolcsi fesztiválra, egy hétig sátrazni, kotyogósból inni a kávét, falusi háztól venni a kenyeret, jézusom, az egy másik élet volt. Még tizenöt év, és újra lesznek ilyenek, kiszámoltam, addigra felnőnek a gyerekek. Remélem, addig Kapolcs is kihúzza.

– Nusi! Pssszt! Nusiiiii!

– Mi van???

Szemmel kérdezem, mert tudunk olyat, hogy mi baja Laurának. Nusi sem tudja. Olyan furán viselkedik, szó szerint végigzokogja a szertartást, pedig alig ismeri Borit.