Náray Tamás önéletrajzi ihletésű sikerkönyve, Az utolsó reggel Párizsban Dárnay Dávid lenyűgöző karriertörténetével, fordulatos életével ismertette meg olvasók tízezreit. A főhős hosszú utat jár be, míg a szocialista Magyarországról indulva nemzetközi hírnévre tesz szert… A néhány napja megjelent – és rögtön a sikerlisták élére kerülő – Volt egyszer egy varrodám ezt a történetet folytatja. A „valóságos regény” ebben az esetben is merítkezik a neves divattervező saját emlékeiből – ettől megkapóan közeli és olykor szemérmetlenül szókimondó –, ugyanakkor a szerző bátran él a fantázia szabadságának lehetőségével, hogy olvasói minél önfeledtebben merülhessenek el ennek az ízig-vérig 21. századi mesének a kelmékben és kellemetlenségekben, izgalmakban és indulatokban, érzelmi magaslatokban és erkölcsi lejtmenetekben bővelkedő miliőjében.
A Volt egyszer egy varrodám rendhagyó könyvbemutatóján Náray Tamás a tőle megszokott őszinteséggel válaszol Rangos Katalin és Krizsó Szilvia kérdéseire. A szerző ezen a baráti találkozón, budapesti otthonában mesél arról, hogyan, milyen körülmények között született ez a regénye.
Ha tetszett a bemutató, és kíváncsi vagy a könyvre, itt, a Nyugati tér blogon olvashatsz belőle egy exkluzív részletet.
Náray Tamás: Volt egyszer egy varrodám (részlet)
Az életemet a kezdetektől úgy képzeltem el, mint egy ragyogó, tengerparti sétányt, amelyen velem tarthat bárki. Szerencsére sokan akartak.
Azonban hamar sötétedni kezdett az út, amint kiderült, hogy nem csupán céltalanul bolyongunk majd a felhőtlen ég alatt, és élvezzük a végtelennek hitt, boldog napokat, hanem tennünk kell azért, hogy a fény továbbra is ragyogjon fölöttünk.
A munkánk által létrehozott energiával mi tápláljuk, ami ránk visszavetül, hogy a napfényt nem kapjuk, hanem mi hozzuk létre. Hogy nem elég a tűz körül táncolni, arra rakni is kell, és amit rárakunk, azt sem kapjuk, hanem verítékezve vágjuk ki, gyűjtjük össze és hordjuk oda.
Mindannyian!
Nincsenek csak a tűz körül táncolók és csak azok, akik görnyedve hozzák a tűzrevalót, és nincsenek csak a napfényben fürdőzők, míg mások majd éltetik nekik a vakító ragyogást.
Azonban legtöbben győzködtek, hogy ők csak örülni akartak. Hiába mondtam nekik, hogy minden örömnek ára van, és az igazakért előre kell fizetni, munkával, a hamisakért pedig utólag, de akkor már sokkal nagyobb árat, és nem munkával, hanem egy eltékozolt élettel.
Csakhogy engem nem értettek meg.
Nem panaszként rovom fel, hanem tényként közlöm. Talán nem a szavakat, amiket kimondtam, bár néha ez is felmerült bennem, hanem a célt, az okokat és a miérteket.
De nem tudtam feladni.
Húztam, rángattam, cibáltam magammal a mellém szegődötteket, később türelmemet vesztve ordítottam, hogy az árnyék soha nem múlik el a fejünk fölül, ha a bennünk dúló vihar okán nem kerekedik fel a szél, ami a felhőket messze fújja.
Tévedtem, amikor azt hittem, mások is haladni akarnak. Fejlődni és tenni. Továbblépni.
Tévedtem, amikor azt hittem, másoknak is jó visszanézni az elvégzett munkára, és azt mondani: igen, sikerült!
Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a becsület és a tisztesség olyan alapvetés, olyan magától értetődő dolog, mint az, hogy levegő nélkül nincsen az ember számára földi élet.
Végtelen szomorúsággal töltött el, amikor rájöttem, hogy az, amit gyermekien hittem, nincs, és megeshet, hogy nem is létezett.
Mert az emberek, amikor ráébrednek, hogy a siker neve a fáradságos munka, amikor szembesülnek azzal, hogy áldás azon lesz, amit maguknak teremtenek, többé már nem fényt akarnak csinálni, hanem csak túl akarnak lenni…
Túl lenni az iskolán, a munkán, a feladaton, a hétfőn, a pénteken, a gyereknevelésen, az esküvőn, aztán a váláson. Mindenen. Talán még a saját halálukon is.
Addig meg kihúzni. Valaki hátán. Valahogy.