A torkunkon akadt világ

M. Nagy Miklós írása Stanisław Lem születésének 100. évfordulójára a Nyugati tér blogon

A lengyel zseni, akit elsősorban sci-fi-íróként ismerünk (bár mellesleg a huszadik század egyik legokosabb embere volt 180-as IQ-val, mohó kíváncsisággal minden iránt és szinte beláthatatlanul szerteágazó tematikájú életművel) sok mindent nem szeretett. Vagy más szóval: rettenetesen dühös tudott lenni, amikor azt látta, hogy az ember mennyi hitvány vagy aljas dologra használja az agyát, amely mégiscsak különleges produktuma az anyagnak – vagy a szellemnek, vagy akármiféle megnevezhetetlen dolognak, amit ő, bár alapvetően ateista volt, ezerféleképpen próbált végiggondolni, modellezni, megérteni a műveiben – eleve tudva talán, hogy ő is, mint annyi más nagy gondolkodó, a lehetetlenre vállalkozik.

Mi pedig most, születésének századik évfordulóján kicsit elgondolkodhatunk azon, mi maradt érdekes, sőt talán aktuális abból a rengeteg könyvből, tanulmányból, cikkből, amit írt. Nem akarok persze úgy tenni, mintha mindet olvastam volna. Olyan ez, mint amikor ő maga 1970-ben monográfiát írt a tudományos fantasztikus és futurológiai irodalomról, és eleve szabadkozott, hogy a harminc esztendő alatt írt kábé három és fél millió oldalnyi ilyen irodalomnak nyilván csak egy kis töredékét tudta elolvasni. Szóval inkább csak arra koncentrálnék, hogy miért érdemes olvasni Lem leghíresebb, legjelentősebb műveit ma is – és persze elsősorban a Solaris című regényt, amely, és ezt tényként lehet kijelenteni, ma is ugyanolyan erővel hat, mint a megírása idején, 1961-ben, jóllehet ma már sokkal kevésbé gondoljuk, hogy az ember eljuthat olyan távoli bolygókra, ahol egészen más élet- és intelligenciaformákkal találkozik majd.  

Ám előbb – szinte csak találomra – pillantsunk rá néhány egyéb írásra. A Visszatérés című regényben papírkönyvek már nincsenek (jóllehet a Solarisban, amely ugyanakkor, 1961-ben született, a főhős még a kutatóállomás óriási igazi könyvtárában böngészi a szolarisztikai tanulmányokat), olvasni „opton” segítségével lehet (azaz Lem lényegében leírta a mai readert); majd rögtön a „könyvesbolti” jelenet után következik egy virtuális kalandtúra – azaz Lem, miközben a tudományos-technikai részleteket tekintve természetesen az ő könyvei is időnként viccesen avíttnak hatnak, mégiscsak sok tekintetben látnok volt. De nem is ez a lényeg – mert Lemnél többnyire nem az a legfontosabb, mennyire pontosan látta előre a jövőt, hanem a nagy dilemma, amelyről ez a könyv szól – s azóta még számos antiutópia, például, részben, Margaret Atwood MaddAddam-trilógiája is. Az űrutazásról visszatérő Hal Bregg egy olyan jövőbe kerül, amelyben a „betrizálásnak” nevezett módszer segítségével az emberből kiölik a kockázat, a veszély keresését. Az erőszakot, a harciasságot. Nagy téma ez, amelyet aztán Francis Fukuyama is érintett A történelem vége és az utolsó ember című híres könyvében – melyet aztán Lem is, mint sokan mások, badarságnak tartott: a történelem nem ér véget, lesz még bőven vér és küzdelem, a liberális piacgazdaság pedig korántsem olyan eszményi államforma, amilyennek Fukuyama leírja. Lem „utópiájában” például a futball is elhalt, mint „olyan sportág, amelyben heves összecsapások és sérülések fordulhatnak elő”. A dilemma tehát: mennyire „emberi” még az a társadalom, amelyben semmilyen erőszak nincsen, még futball formájában sem? És amely a világűrt már nem akarja felfedezni, mert ott csak veszélyek leselkednek az emberre? Lehetséges-e harc- és erőszakmentes emberi társadalom, és ha igen, akkor valóban arra kell-e törekednünk? Vagy ha megvalósul, ez is valami visszataszító antiutópiává torzul?

Különben a regények mellett érdemes ma is belekóstolni Lem elméleti írásaiba, és nem is csak azokba, amelyek a futurológiáról szólnak. Bámulatos az is például, ahogy az irodalmi művek narrációs szerkezetét elemzi, rámutatva arra, hogy szinte bármely könyvet olvasva folyton logikai ellentmondásokba ütközünk – elvileg mindentudó elbeszélőkbe, akik mégsem tudnak mindent, vagy belső elbeszélőkbe, akik sokkal többet tudnak annál, mint amennyit tudhatnának… Ezt igazából csak mint példát említem – keresgélem, hol is olvastam, melyik tanulmánykötetében, de nem találom, s közben csak bámulok: Lem bármilyen témáról kezdett el gondolkodni, mindig izgalmas dolgokra jött rá. Lenyűgöző például, ahogy (a Képzelt nagyság című kötetben) arról elmélkedik, melyik lehet az a pillanat, és hogyan azonosíthatjuk, amikor a számítógép már emberi módon kezd gondolkodni.

Lemet leginkább mégis az emberi civilizáció jövője foglalkoztatta, és élete utolsó két évtizedében kiváló írásokban próbált gyakorlatias projekteket javasolni az ökológiai pusztulásba rohanó emberiség megmentésére (például a Sex Wars című esszéjében), ám megátalkodott pesszimistaként rögtön látta azt is, hogy ezek a tervek miért megvalósíthatatlanok – szinte. Igen, „szinte”, mert egy icipici remény mindig van Lem írásaiban.  

Regényíróként legfőbb témája a világegyetemben létező vagy elképzelhető nem antropomorf intelligencia természete. Erről írta hátborzongató könyveit, amelyeket kamasz fejjel olvasni (tisztán emlékszem) felér egy sokkterápiával. Egyszeriben kitárul, sokkal izgalmasabb, mélyebb, rejtélyesebb lesz a világ. S persze kicsit félelmetesebb is. Az Úr hangjában, az Édenben és természetesen a Solarisban óriási fantáziával az intelligencia legkülönbözőbb formáit írja le: lehet ez valami távoli üzenet, sugárzás a világegyetemből, amely talán mondani akar nekünk valamit, de mi nem tudjuk megfejteni; lehet egy kegyetlenül észszerű társadalmi berendezkedés, mellyel hajótörött űrhajósok találkoznak, de a kapcsolatteremtési próbálkozás kudarcba fullad; a Solarisban pedig egy egész bolygót beborító plazmaóceánnal próbálnak kapcsolatot teremteni az emberek, amelyről azonban csak annyit sikerül megtudni, hogy valamiképpen érzi, sőt torz formában megvalósítja az ember legtitkosabb vágyait.

És Kris Kelvin pszichológus, aki újonnan érkezik a Solarisra, látva a vállalkozás kudarcát, így elmélkedik: „Nemes lelkűek és humánusak vagyunk, nem akarunk más fajokat leigázni, csak átadni nekik az értékeinket, és cserébe átvenni az övéiket. Mert mi vagyunk a szent Kapcsolat lovagjai! Hát ez is hazugság. Nem keresünk mi mást, csak embereket. Nyavalyát kellenek nekünk más világok. Tükröket akarunk! Mihez kezdenénk más világokkal? Elég nekünk a magunké, az is a torkunkon akadt.”

És amikor ezt olvassuk, mintha magunkra ismernénk. Ma már reménytelennek látszik nemcsak a Föld – vagy legalábbis a Naprendszer – burkából való kiszakadás, hanem az is, hogy ezt a minket itt a Földön körülvevő plazmatengert megértsük – és inkább ki-ki bebújik a saját kis buborékjába. Ahol nem érzi magát veszélyben. Ahol nem találkozhat ismeretlen gondolatokkal, amelyek megbolygatnák a kényelmes világát – amely persze, tudja jól ő maga, ez a saját mániáját szajkózó, buborékba bújt mai ember is, katasztrófa felé lebeg.

Azzal kezdtem, hogy Lem nagyon sok mindent nem szeretett. Természetesen lázadás volt az életműve (legalábbis annak jó része) mindenféle diktatúra ellen, de a katasztrófához vezető kapitalista rendszert is élesen bírálta, ízléstelen giccsnek tartotta a nyugati tudományos-fantasztikus irodalom jó részét, viszolygott a fantasytől, nem szerette, ha a regényeiből olyan filmeket készítenek, amelyek egészen másról szólnak, mint amit ő akart elmondani (még Tarkovszkijjal is összeveszett emiatt)… és folytathatnám. De nagyon szeretett élni és gondolkodni. És bár sokszor leírta, hogy az emberi agy az elképzelhető (és talán máshol létező) intelligenciákhoz képest egészen primitív, alig lépett túl a makákóagy szintjén, ezt az agyat úgy tudta használni, ahogy nagyon kevesen a civilizáció történetében.