„Ezen a délutánon Coney Island mintha a világ vége lenne, az utolsó állomás nem sokkal egy nagy szakadék előtt, az a hely, ahová az elátkozottak sodródnak, ahol várják a megsemmisülést.” Michael és Caitlin huszonöt éve titokban találkozgat Coney Islanden. Ezek az együtt töltött, lopott órák éltetik őket, hiszen egyikük sem mer kilépni boldogtalan házasságából. Egy fagyos téli délutánon, a bezárt, holt szezoni fürdőhelyen válik számukra nyilvánvalóvá, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozhat, mert a férfi felesége súlyos beteg, a nő férje pedig a Közép-Nyugatra akar költözni. Michaelnek és Caitlinnek fél életnyi szenvedélyes viszony után el kell dönteniük, milyen sorsot választanak, és számot kell vetniük kötelezettségeikkel és vágyaikkal.
Billy O’Callaghan 1974-ben született az írországi Corkban, és Douglasban nőtt fel, ahol ma is él. A Szerelmem, Coney Island a második regénye, melyet nyolc nyelvre fordítottak le. Ez a könyv egyetlen napba sűríti két egymás mellé sodródott ember életének történeteit, tájait, tragédiáit és meghitt pillanatait. A The Herald szerint „Billy O’Callaghan olyan író, aki töretlenül bízik a nyelv erejében, hogy közvetítsen az érzelmek és a valóság között”.
Exkluzív részletet olvashattok a regényből – mely augusztus elején jelenik meg magyarul – itt, a Nyugati tér blogon.
Billy O’Callaghan: Szerelmem, Coney Island (részlet)
Minden bódé és butik zárva van, de akármilyen sajnálatos, attól még tény, hogy ez a hely idény közepén is csak félgőzzel üzemel. Maximum félgőzzel. Ugyanis Coney Islandnek érezhetően befellegzett. Megkezdődött a rothadás. Mégis jó érzés egy ilyen napon itt lenni. Annyira az elromlott dolgoknak való hely, hogy ez lett kettejük helye. A legjobb napjai talán rég elszálltak, de maradt még némi romantikája. Szeretnek itt lenni, mert elég messze van attól, ahol lenniük kéne. Itt kint, Manhattan mérhetetlen klausztrofóbiájától megszabadulva még látni az eget.
És még egy ilyen üres délutánon is, amit szétszaggat a hóval fenyegető zavaros szél, ilyenkor is alig egy lélegzetre van a jobb idők korzójának emléke. Amikor márciustól vagy áprilistól kezdve végig a nyár perzselő, fülledt hónapjain át egész október végéig a hot dogos standok és fagylaltosok hatalmas forgalmat bonyolítottak, amikor öt vagy tíz centért a sok zsáknyi cukorból a döbbent, hitetlenkedő szemed előtt pörgettek jókora, misztikus vattacukorszakállat, amikor tűzevő és késdobáló egykerekezők mutattak be vakmerő számokat, amikor a deszkák rázkódtak és dübörögtek a talpad alatt, remegtek a trappoló gyereklábaktól, és körös-körül félkarú rablók csilingeltek szerencsét. Akkoriban édes és sós volt a levegő, a hullámok szelíden érkeztek, az ételt megsütötték, és mindent, de mindent zaj kísért, a színtiszta, csillapítatlan hangok szinte fallá tömörültek. A gyönyörteli sikolyok, ahogy kamasz fiúk kergették és tapizták a bikinis lányokat, a vándorzenészek harmonikajajgatása, a legújabb sláger tucatnyi gettóbombázóból, amin ugyanaz az állomás szólt, és időnként egy közeli attrakció vad körhintadala. Mind csak egy-egy hozzávaló a száz szimultán, helyért könyöklő ricsaj összeolvadó kakofóniájában.
A bódék bezárva, lelakatolva, de Caitlin könnyedén el tudja hitetni magával, hogy nem üresek; pusztán kényelmes téli álmot alszanak. És ugyanezt lehet elmondani és -képzelni azokról, akik ezekben a bódékban dolgoznak, a gyorsbeszédű fazonokról, akik simlisen vigyorognak, de az csak a munka elégedettsége, és lehetőséget ad nekik, hogy dicsekedjenek a foghíjukkal vagy az aranyfogukkal. Olyan férfiak, akik más korban kalóznak álltak volna, akik pólóját az izzadság az eredeti szín természetes árnyalatain messze túl festette, és akiken túl sok a szőr, ahol nem kéne, és túl kevés, ahol meg igen. Most csak azért nincsenek itt ezek az emberek, mondja magában Caitlin, mert betartják az idénymunka szabályait, bizonyára visszatértek a város zavarosába, hogy átvészeljék ezeket a sanyarú hónapokat, légkalapács felett görnyednek, kuktakötényben forgolódnak, ne adj’ isten, ügynököltönyben feszengenek. Ám a látszat ellenére bátrak és bölcsek, mert értik a dolgok igazságát. Olyan a szívük, akár a vén tengeri medvéké, de közben lelkesek, akár a felfedezők, csak éppen az ereikben só és zsír csörgedezik. Bírják a strapát, nekiveselkednek és csinálják, amit kell, ásnak, sütnek, talpalnak, mert tisztában vannak vele, hogy az éjszakát mindig nappal követi, és hogy a szerencse hamarosan megint rájuk mosolyog, és visszapaterolja őket ide, felfegyverkezve cukorral, zsírral és kétes eredetű hússal, hogy újra sütkérezzenek a csodás korzóélet nyári pompájában.
Egyszerűen csak ki kell szitálni az aranyat, és az idő múlása nyújt némi bölcsességet. A buddhisták ilyen életre törekszenek: szigorúan az adott pillanatban létezni. Caitlin tisztában van vele, hogy az elkövetkező napok sötétséget tartogatnak, és meg kell beszélni bizonyos kérdéseket, amivel ez az egész viszony minden valószínűség szerint a szakadék rettegett szélére sodródik, de most még tud mosolyogni, és komolyan is gondolja. Azóta, hogy Michaellel betáncolták magukat egymás életébe, egyetlen közös nap sem telt el úgy, hogy legalább pár pillanatnyi lehengerlő örömet ne érzett volna. Ez történhetett szex közben, de az érzés sosem korlátozódott csak erre, gyakran elég volt, ha kézen fogva sétáltak, vagy ha Michael pihegve mondta ki a nevét. Amikor rátör a bűntudat vagy a kétség, akkor sír habozás nélkül, mert ezek az órák annyira behatároltak. Így aztán alighogy felbukkan a negatív érzés, azonnal el is sodorja az ár, és a könnyeket el tudja határolni magától. Megtanulta, hogy sírás közben is jól tudja érezni magát. Biztos benne, hogy ez az érzet csak szerelemből fakadhat, és az ő szerelmük minden részletét csak erősíti a cseppenkénti adagolás.
Meg kell tanulni minden helyzetből kihozni a legtöbbet, különben csak halál van. A Barbaráról hallott hír rettenetes. Caitlin látott már rákot közelről, tizenkilenc évesen kénytelen volt végignézni, ahogy a rák rétegről rétegre elcsipegeti az anyját, míg végül csak egy húsdarab maradt, ami a végét járta, egy test, amiben csak a fájdalmat lehetett felismerni. Az elmúlt két és fél évtizedben Barb a Michaellel való viszonya perifériáján létezett, egy kísértet, magas, karcsú és szoborszerű, makulátlan, ugyanakkor melankóliába burkolózott. Szép, ha a szépség a finom római vonásokra korlátozódik, de minimum csinos bárki szemében, dús, kukoricaszín haját örökösen rövid – göndörített, fiús, harang- és apród- – frizurákban hordta, mindig érezhetően a divat nyomdokában. Csakhogy a társított képzetek hajlamosak elfarigcsálni a valóságot. Ha Caitlin most gondol Barbarára, a lelki szeme előtt egy olyan zsúfolt kórterem jelenik meg, mint amilyenben az anyja feküdt, egy kis doboz, amit csak a folyosóról beszűrődő fény világít meg, és ami fertőtlenítőtől bűzlik, hogy elfedjen valami mérhetetlenül rosszabbat. Virágok egy opálos üvegvázában, színehagyottak már, de egy méterről jó szándékú gesztus a szemnek, az élet illúzióját kelti a víznek és egy kis kémiai bátorításnak köszönhetően. És mellette az ágyban, félméteres ébenfa feszület alatt egy szinte porrá aszott test szundikál, egy arc, amiről minden szögből lerí, hogy a rák arca, és csak akkor alakul vissza emberré, amikor a napfény elfogy, vagy amikor az a nagy, szomorú melaszszem egy pillanatra rebegve kinyílik.
A fenti részletet Billy O’Callaghan Szerelmem, Coney Island című regényéből Pék Zoltán fordításában közöljük.