Csodálatos vagyok, és kész


Miért olyan nehéz eljutni a csúcsra? Normális az, amit szex közben érzek? Velem van a baj? Rengeteg nő tesz fel magában ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket nap mint nap, és érez bizonytalanságot saját teste és szexualitása kapcsán. Emily Nagoski Úgy, ahogy vagy című könyvének fő célja, hogy eloszlassa e gyötrelmes kételyeket, és megmutassa az utat önmagunk felé. A több évtizedes gyakorlattal rendelkező szexuálterapeuta hittel vallja, hogy szexualitásunk az ujjlenyomatunkhoz hasonlóan egyedi, és nagyban függ reakcióinktól, egyéniségünktől, illetve a körülményeinktől, hétköznapi tapasztalatainktól. Épp ezért nincs okunk a szégyenkezésre vagy arra, hogy másokhoz hasonlítgassuk önmagunkat. Minden nő más – és ez így normális.

Tudományos kutatások bizonyítják, hogy az örömteli és kielégítő szexuális élet nem a testrészeinktől, hanem a hozzájuk való viszonyunktól függ. Amint megismerjük kapcsolatunkat a saját testünkkel, és ráébredünk, milyen körülmények hatására vagyunk képesek ellazulni, mi kell ahhoz, hogy teljes mértékben bízzunk magunkban és a partnerünkben, máris óriási lépést tettünk a mindent elsöprő gyönyör átélése felé.

Ez elég jól hangzik, nem? Indulj el életed egyik legizgalmasabb felfedezőútján, olvass bele az Úgy, ahogy vagy című könyvbe, és ismerd meg a legnagyobb öröm forrását – önmagadat!

Emily Nagoski: Úgy, ahogy vagy (részlet)

Kritikus önszemlélet = stressz = a nemi gyönyör csökkenése

A nőket arra trenírozták, hogy ócsárolják magukat, ha netán kudarcot vallanak valamiben. „Jaj, de hülye vagyok!”, „Ez nekem nem megy!” stb. Hülye vagyok, kövér vagyok, lúzer vagyok – reflexszerűen ismételgetjük, ha valami nem úgy megy, ahogy elképzeltük. Agyunk pedig lassan összeköttetést teremt az önostorozás és a viselkedésünket befolyásoló mechanizmusok között, és kiépül a gátlások rendszere. Nem meglepő tehát, hogy a kritikus önszemlélet közvetlen kapcsolatban áll a depresszióval. Azt pedig, hogy a depresszió hogyan hat a nemi életünkre, nagyjából mindenki sejtheti. Nézzük a tényeket:

Ha jobban belegondolunk, az önkritika – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – a stressz egyik formája. A 4. fejezetben a stresszt az evolúció során kialakult alkalmazkodási stratégiaként írtam le, amely a túlélést szolgálja. Amikor azt gondoljuk: „Nem vagyok elég jó!”, az olyan, mintha így kiáltanánk: „Én vagyok az oroszlán!” Ezt szó szerint kell értenünk: ilyenkor megemelkedik a stresszhormonok szintje a vérünkben. Testünk úgy reagál az alacsony önértékelésre, mintha támadás ért volna bennünket.

A megoldás: az önkritikát pozitív önszemlélettel kell felváltanunk.

A nők általában két szinten reagálnak erre a gondolatra. Először ösztönösen vonzza őket a gondolat, hogy elfogadóbbak legyenek magukkal szemben, és ne hibáztassák magukat, amiért nem tökéletes az életük. A kutatások azt bizonyítják, amit a nők ösztönösen tudnak: a negatív önszemlélet károsíthatja mind a testi, mind a mentális egészséget, és a magányosság egyik rizikófaktora. Ez igaz: a kritikus önszemlélet valóban az elmagányosodás egyik kulcstényezője, vagyis nemcsak a „veszélyben vagyok”, hanem az „elvesztem” reakciójával is közvetlen kapcsolatban áll.


Ám némi töprengés után általában arra jutnak, hogy némi önkritikára azért szükség van ahhoz, hogy az ember megőrizze a motivációját, szándékát arra, hogy jobbá váljon. Hiszünk abban, hogy kínoznunk kell önmagunkat, legalább egy kicsit. „Ha nem ostorozom magam amiatt, hogy nem vagyok tökéletes, az olyan, mintha elismerném a világ és önmagam előtt, hogy soha nem is leszek tökéletes, hogy soha nem leszek elég jó. Az önkritikára igenis szükség van ahhoz, hogy fenntartsuk annak reményét és a szükséges motivációt, hogy egyre jobbá váljunk.”

Amikor azt mondjuk: „Nem hagyhatok fel az önkritikával, különben véglegesen kudarcot vallok!”, az olyan, mintha így szólnánk: „Nem hagyhatom abba a futást/a harcot/azt, hogy halottnak tettessem magam, különben megesz az oroszlán!”. Kultúránk pontosan ezt tanítja nekünk, nem csoda, ha annyian hisznek benne. Olyan mélyen gyökerezik a hagyományainkban, hogy úgy tűnik, mintha lenne értelme. Mintha lenne benne ráció.

Pedig nincs. Semmi.

Gondold csak meg: Mi történne valójában, ha nem menekülnél többé önmagad elől, és abbahagynád az önostorozást? Mi lenne, ha letennéd a korbácsot a kezedből, amivel évtizedek óta ütöd magad?

Ha abbahagynád önmagad sanyargatását – ha többé nem okoznál újabb és újabb sebeket magadnak –, akkor elindulhatnál a gyógyulás útján.

Az önkritika kerted egyik legagresszívebb gyomnövénye, de sokunkat úgy neveltek, hogy olyan odaadással gondozzuk, mintha becses virág volna, akkor is, ha megfojtja a szexualitásunk hajtásait. Ahelyett, hogy önmagunk tökéletesítésére sarkallna, az önkritika csak megbetegít.

A fejezet későbbi részében ismertetni fogok három, tudományos alapokra helyezett módszert a kritikus önszemlélet tudati mintázatainak átírására; most csak arra mutatnék rá, hogy önostorozással nem fogsz megszabadulni az önostorozástól. Ha azon kapod magad, hogy így gondolkodsz: „A fenébe! Már megint ostorozom magam. Pedig Emily figyelmeztetett, hogy ne csináljam. Mekkora barom vagyok!” – hát, ez nem az igazi, egyetértünk? Úgyhogy amikor beindul az „A fenébe!” gondolat és nyomában a felismerés, hogy valamit megint nem úgy csináltál, ahogy kellett volna, elég, ha tetten éred a gondolatot. Elég, ha leszögezed magadban, hogy gyomnövénnyel van dolgod. Nem te ültetted – átbújt a kerítés alatt. Ragadd meg az alkalmat, hogy valami hasznosat ültess a helyébe. Szóval, amikor jön az „A fenébe”, tedd mellé azt, hogy „Semmi baj.”, „Biztonságban vagyok.”, „Ép vagyok.”, „Otthon vagyok.” Hiszen így is van.

Hamarosan tapasztalni fogod a változást. Garantálom.

Hadd meséljek valamit a barátnőmről, Ruthról. Egyik délután kávézás közben a szexről beszélgettünk (ha velem beszélget valaki, előbb-utóbb ennél a témánál kötünk ki).

– Tudod, én már keresztülmentem egy-két dolgon, de a szexre csak mostanában nyílt rá igazán a szemem – fordult hozzám.

– Szuper! – feleltem. – Miért, mi változott mostanában?

– Sokkal magabiztosabbá váltam, jobban érzem magam a bőrömben, kibékültem a testemmel. Egyre jobban örülök neki, és sokkal inkább meg merem mutatni magam.

– Ez tényleg fantasztikus. Hogy csináltad?

– Egy nap úgy döntöttem, hogy minden, amit ezzel kapcsolatban eddig gondoltam és hittem, az mind marhaság. Kinek volna joga megmondani, hogy én mire tartsam magam? Csodálatos vagyok, és kész.

Igen. Erről van szó.


A fenti részletet Emily Nagoski Úgy, ahogy vagy. Az önfeledt szexualitás pszichológiája című kötetéből Getto Katalin fordításában közöltük.