Szűcs Péter évek óta független alkotóként járja a világot. Utazásain gyűjtött élményeit a PetersPlanet.travel blogján osztotta meg az érdeklődőkkel, de hamarosan megjelenik első regénye, a Dharma, amely valós történeteken alapszik. Az egyik szereplő életében például fontos szerep jut a növényeknek, virágoknak. Érdekes egybeesés, hogy a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Dísznövény Kutatócsoportja épp a regény születése idején nemesített egy új magyar virágfajtát, a Vénusz (Cosmos sulphureus Vénusz) nevű sárga pillangóvirágot. Most mindenki, aki a libri.hu-n vagy a bookline.hu-n előjegyzi a könyvet, maga is megcsodálhatja ezt az új nemesítésű virágot, hiszen egy csomag különleges virágmagot is kap majd ajándékba a Dharma című regény mellé, így rögtön a történet részesévé is válhat bárki.
Addig is, ismerjétek meg a Dharma keletkezésének történetét, amelybe maga a szerző avatja be jövőbeli olvasóit.
Szűcs Péter exkluzív írása a Nyugati tér blognak
A szabad, kompromisszumok nélküli alkotás érdekel. Az első regényem, a Dharma is így készült, pontosan tizennégy hónap alatt. Amikor 2020 februárjában – a világjárvány előtti utolsó felfedezőutamon – Mexikóban beléptem egy izzasztókunyhóba, hogy részt vegyek egy ősi maya ceremónián, még nem tudtam, hogy pár hét múlva megváltozik a világ. Március kilencedikén értem haza Mexikóvárosból Budapestre, pár nap múlva pedig kiderült, karanténba vonulunk mind a világjárvány miatt. Így utólag visszatekintve mintha megéreztem volna valamit az izzasztókunyhóban abból, ami történni fog a világban. Amikor a sámán megkérdezte, milyen ajánlással indítsuk el a ceremóniát, mihez kérek támogatást, azt mondtam, ebben az évben szeretnék végre leülni és megírni az első könyvemet, hiszen egész életemben írónak készültem. Korábban is nekifogtam már a regényírásnak, egyetemista korom óta többször is, de hol az időnek, hol a tapasztalatnak voltam híján, valami mintha nem engedte volna, hogy továbbmenjek a nekem kijelölt úton. Ezt elmondtam a sámánnak is, miközben kettesben rakosgattuk a ceremóniához előkészített növényeket és hangszereket az agyagból tapasztott kunyhóban. A sámán széles mosollyal üdvözölte az alkotómunkát, majd hozzátette, hogy a ceremónia során az izzasztóban nemcsak a testet, hanem a szellemet és a lelket is felébresztjük: „Elképzelhető, hogy fájdalmas szembenézések várnak rád, de azt megígérhetem, könnyebben és szabadabban fogsz távozni innen, és talán közelebb is kerülsz a neked rendelt feladathoz. Bármihez is kezdesz majd, tudnod kell, a kitartásnál nincs fontosabb.”
A régóta alakuló, formálódó történet viszont nem a mexikói izzasztókunyhóban, hanem sokkal korábban, a nagyszüleimnél töltött vakációk idején, az ő elbeszéléseiket hallgatva még Biharnagybajomban kezdődött. Már gyerekként pontosan tudtam, hogy valamikor regénybe foglalom az ott hallottakat. A családunk gondolkodását, világlátását meghatározó események rendszeresen szóba kerültek a nagykonyhában. Háborúk, forradalmak, nélkülözések elbeszélései, izgalmas, megható vagy éppen drámai történetek, ezekkel együtt pedig derűs, szerethető hétköznapi apróságok hangzottak el. Nagybátyám Biharnagybajomban született, 1956-ban hívták be katonának Budapestre, ekkor 21 éves volt. Átállt a felkelőkhöz, de hogy pontosan mi történt vele, azt sokáig nem lehetett tudni. A nagyszüleimtől hallottam először róla, aztán ahogyan tervezgettem a könyvet, egyre több és több történet jött elő Amerikába vagy Brazíliába emigráló magyarokról, az 1956-os forradalom után új utakat keresőkről, katonaszökevényekről. Elkezdett bennem dolgozni egy történet, amit úgy láttam magam előtt, mint egy filmet: megelevenedett előttem dédnagymamám és a nagymamám minden elbeszélése, az ő hangjukon hallottam szokatlannak tűnő mondataikat is. Legtöbbször 1956-ban Budapestre került nagybátyám története került szóba, akinek a neve egy márványtáblán azóta is olvasható a Budapesti Képzőművészeti Egyetem rektori folyosóján. A regény első részének megírásához nemcsak az elbeszélésekben tovább élő, néhol egymásnak ellentmondó történeteket gyűjtöttem össze, hanem a Képzőművészeti Egyetem könyvtárában fellelhető korabeli vallomásokat is elolvastam. Dédnagyanyám negyven éven át írt leveleiben kérdéseket fogalmazott és küldött minden létező helyre: az 56-os Intézettől kezdve a Hadtörténeti Múzeumig, hogy kiderüljön, pontosan mi történt a fiával Budapesten 1956 októberétől 1957 januárjáig. Néhány részlet bekerült ezekből a dokumentumokból a regénybe is.
Miközben egyre mélyebbre ástam a családi legendáriumban a saját gyökereimet is keresve, szabadúszó újságíróként megteremtettem magamnak a lehetőséget, hogy az elmúlt öt évben többször is megkerülhessem a Földet. Az utazásaim alatt azt vettem észre, hogy véletlenek láncolatának tűnve elkezdenek egymásba kapcsolódni a különböző történetek. Egyre élesebben figyeltem, bárhol is jártam: Szentpéterváron, Berlinben vagy éppen New Yorkban, és mindenhol történt valami figyelemre méltó, ami hozzáadott egy-egy epizódot a formálódó történethez. Minden találkozásnak, városnak vagy beszélgetésben hallott történetnek jelentősége lett és elindított egy másik, mélyebb folyamatot. Az is, hogy ki ült mellettem a repülőn Párizs és Mumbai között, az is, hogy kivel elegyedtem beszédbe Ecuadorban egy egykori gyarmati vonaton, vagy amikor Rio de Janeiro városában üzenetet kaptam a nagyszüleim falujából, Biharnagybajomból. A pár soros üzenetben az állt, hogy egy 94 éves brazil özvegyasszony szeretettel és mesélnivalóval vár és „rendkívül boldog, hogy Rióban és az otthonában üdvözölhet valakit Magyarországról, aki ugyanabból a faluból származik, mint a volt férje”. Luzía kilencven is elmúlt, és rövid idő alatt annyi életörömöt öntött belém a Copacabanán, mint senki más.
Ő már nem élhette meg a Dharma megjelenését, mint ahogyan a nagyszüleim is elmentek ebből a világból abban az évben, amikor a regényen dolgoztam. Nagymamám a mondásaival együtt tovább él a regényben.
Minden olyan utazás, amire önmaga társaságában indul az ember, valamiféle elvonulás is egyben. Az útonlevés maga is elvonulás, kiszakadás, önmagunkkal töltött idő. Az eddigi tapasztalataim alapján az útközben történő felfedezések és találkozások soha nem véletlenül történnek, de erre csak később jövünk rá, amikor megérezzük, hogyan állnak össze egésszé a korábban töredezettnek hitt mozaik- és történetdarabok.
Az elmúlt öt évben legtöbbször tervezés nélkül indultam el. Nagy vonalakban vázoltam fel csak magamnak az utat, és hagytam, hogy az út kínálta áramlás élményében feloldódva azzal kezdjek valamit, ami éppen elém kerül. A találkozásaim adták meg az irányt, véletlennek tűnő események döntöttek arról, hol maradok többet és hol ások mélyebbre a helyiekkel való együttélés során.
A legfontosabb találkozások jelentőségét már az első pillanatban megérzi az ember. A legnagyobb csodája az utazás közben születő barátságoknak, hogy nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem az összekapcsolódás minősége számít. Iránban, Indiában, pici orosz falvakban és a kolumbiai esőerdőben is élnek olyan barátaim, akikkel szorosan tudunk kapcsolódni, a távolság ellenére évekkel később is jelen tudunk lenni egymás életében, mert emlékezetes, fontos vagy emberpróbáló élményeket szereztünk együtt. Mintha bajtársak lennénk. Az ő biztatásuk és a velük átélt élmények is belekerültek a regényfolyamba. A világjárvány előtti évben az egyik leginspirálóbb történetet Oroszországban hallottam; egy újonnan megismert barátomnak köszönhetem, aki elvitt az orosz tél közepén a hóborította szülőfalujába. A hóesés a regény hőseiben is fontos gondolatokat indít el, mint ahogyan akkor és ott nekem is egészen megkapó élményben volt részem. Magas és koros fenyők vették körül a falut, a csúcsukat sem lehetett látni, ha fölnézett rájuk az ember. Miközben a hóesésben hallgattam a családi történeteket és a falu legendáit a csodatévő forrásokról és gyógyulásokról, házigazdám váratlanul egy remete apró erdei házához vezetett, ami alig volt nagyobb egy jókora kutyaháznál. Itt élt a falu remetéje, mutatott a házikóra kedves barátom. És miért költözött ki ide? Mert elege lett a világból, ki akart szállni belőle. És mi történt vele? Sokan jártak hozzá gyógyító szavakért és mindig hoztak neki ételt.
Gyönyörű történet szerintem. Még se híre, se hamva nem volt a világjárványnak, mikor megérintett az orosz remete története, akihez szavakért jártak az emberek. Sokszor eszembe jutott, dolgozott bennem, mikor elegem lett, mikor csömöröm lett a körülöttem lévő képmutatástól és manipulációtól, és akkor is, mikor egy tematikus sétán beléptem Hamvas Béla sógorának egykori házába, ahol az író évekig élt és alkotott (többek között a Karnevál is itt készült).
Szavak, alkotás, elvonulás. Minden magától ment ettől a pillanattól, a készülő regényem végső formába öntéséhez nem tudtam ideálisabb helyszínt elképzelni a Hamvas-háznál. A komfort nélküli házzal együtt járó kihívások és az állandó éberség mellett különleges alkotó energiákat éreztem. Csend, gyertyafény és béke vett körül. Én magam is kíváncsi voltam, hogy az állandó mozgáshoz szokott lelkem az elcsendesülő, elmélyülő járványidőszakban mit szól ahhoz, ha egy jó darabig mozdulatlannak kell lennie. A belső út és a felfedezések sora gazdag élményanyaggal ajándékozott meg. Mivel az élet és a folyamatban lévő projektek nem álltak meg, a könyvem szerkesztését vállaló Gyuricza Eszter is meglátogatott az erdő mélyén. Ő mondta azt is, az írás olyan, mint a kőfejtés. Igazat kell adnom neki és megköszönni azt, hogy végig együtt lélegzett a készülő regénnyel. Akik meglátogattak az alkotó elvonulás alatt, azoknak Hamvas Béla műveiből olvastam fel részleteket, és annyit kértem, hozzanak nekem ételt vagy olvasnivalót. Nagyívű és jóleső beszélgetéseket is köszönhetek a kiszakadásnak. Egészen másképpen figyelnek egymásra az emberek, ha semmilyen más zaj nem veszi el a figyelmet a saját gondolataiktól, amik abban a percben kezdenek tisztulni, ha az ember kiszakad abból a manipulatív zajból, ami folyamatosan körülveszi a mindennapokban. Az íráshoz a megélt élmények, az inspirációk hatására szárnyakat kapó, szinte önmagát író történet megszületéséhez leginkább belső figyelemre, fegyelemre és csendre van szükség. Az utóbbi megtalálása volt talán a legnehezebb.
Szerintem a Dharma olvasásához is olyan nyugalomra és békére van szükség, mint amilyen nekem a megírásához kellett. Még ha akadnak is itt-ott zavaró körülmények, a csendben és a történetben össze tudunk kapcsolódni, az író és az olvasó egyformán képes életre kelteni a regényhősöket.
Előjegyzem a Libri.hu-n: https://www.libri.hu/konyv/szucs_peter.dharma–1.html
Előjegyzem a Bookline.hu-n: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Szucs_Peter_Dharma&type=22&id=325478
Nyitókép: Dobos Tamás