„Sebészi pontossággal megírt, hiánypótló alkotás” – így ajánlja Eve Harris első regényét Deborah Feldman, az Unortodox – A másik út szerzője. A Kaufman lány házassága feltárja a londoni ultraortodox zsidók hétköznapjait, és arra a kérdésre keresi a választ, hogyan egyeztethetők össze a vallási tradíciók a modern világ kihívásaival.
A tizenkilenc éves Chani Kaufman épp az esküvőjére készül a gazdag, jó nevű családból való Baruch Levyvel, egy fiatalemberrel, akivel összesen négyszer találkozott. Chani öröme nem felhőtlen: bármit megtenne azért, hogy ne végezze agyonhajszolt, sokgyermekes anyaként, mint a nőrokonai, és kétségek gyötrik, hogyan tud majd kötődni valakihez, akit alig ismer. Szerencsére a rabbi felesége, Rivka segít neki eligazodni a zsidó asszonyok életét szabályozó temérdek előírás között – de milyen tanácsokat adhat az, aki maga is saját házasságáért küzd?
A regény, amelyből most egy részletet mutatunk, a 2013-as Man Booker-díj hosszú listájának egyik meglepetése volt, a szerzőre érzékeny ábrázolásmódja és metsző humora miatt sokan az új Jane Austenként tekintenek.
Eve Harris: A Kaufman lány házassága (részlet)
2008. november, London
A menyasszony, mint egy sóbálvány, mereven állt az alsószoknyák csiklandós rétegei alatt. A verejték végigcsöpögött a hátán, tócsába gyűlt a hóna alatt, foltot hagyott az elefántcsontszínű selymen. Chani közelebb araszolt a badeken szoba ajtajához, és rászorította a fülét.
Hallotta a férfiak énekét. „Láj-láj-láj!” kiáltásaik végiggördültek a zsinagóga poros folyosóján. Érte jönnek. Most fog megtörténni. Ez az ő napja. Amikor a valódi élete kezdődik. Tizenkilenc éves, és még sosem fogta meg egy fiú kezét. Egyetlen férfi érintette meg, az apja, és az ő szeretetének testi megnyilvánulásai is megfogyatkoztak, amióta Chani teste gömbölyűbb és érettebb lett.
– Ülj le, Chanile, légy kicsit szerényebb. Gyere, egy kále nem ácsorog az ajtónál. Ülj már le!
Az anyja arcszíne szürke lett. A ráncai fénylettek, ahogy a smink a gallérja felé csúszott róluk. A vékonyra szedett szemöldök állandó meglepetést kölcsönzött az arcának. A szája fagyos, rózsaszín vonalba préselődött. Mrs. Kaufman besüppedt jellegtelen parókája súlya alatt. A saját haja szürke és pelyhes volt. Negyvenöt évesen öregasszony: elfáradt. Chani az ötödik lánya, az ötödik a sorban, aki a badeken szobában áll, az ötödik, aki ezt a ruhát viseli. És nem is az utolsó. Utána, mint a matrjoska babák, még három kisebb lány sorakozott.
Chani ott maradt az őrhelyén.
– Nem kéne már itt lenniük?
– Nagyon is hamar ideérnek. Már davenolnod kellene a hajadon barátnőidért. Nem mindenki olyan szerencsés, mint te ma. Báruh Hásem!
– De mikor érnek ide? Ezer éve várom őket. – Chaniból hosszú, unott sóhaj tört elő.
– Amikor elkészülnek. Most már elég legyen, Chanile.
Az anyáról lányára, nővérről húgára szálló ruha hűséges barát volt, mindig az új menyasszony igénye szerint szűkült-bővült. Az ezüsthímzés és a számtalan gyöngy a bőrt karcoló, cakkos szegések tömegét takarta. Minden átalakítás egy újabb menyasszony útját jelezte, körvonalazta a reményeiket és a vágyaikat. A megsárgult hónalj, amit annyiszor vegytisztítottak, a félelmeikről beszélt. A jéghideg szorongásról, ahogy minden menyasszony tudatába bevillant a fehér lepedő, és ott derengett a hatalmas, várakozó ágy. Milyen lesz? Milyen lesz? Ez a kérdés lüktetett Chani fejében is.
Végigbukdácsolt a szőnyegen. Az anyja és a nővérei szétváltak előtte, mint a Vörös-tenger, arrébb vitték meglehetős farukat, hogy az ő kicsi, nett fenekének helyet szorítsanak a díványon. Szelíden a kezébe nyomták a fehér menyasszonyi imakönyvet. A nők suttogtak és mormoltak, az ima a légzésük, a szívverésük ritmusára hangosodott és halkult. A héber szöveg szelíd női sóhajtásokban áradt ki. Chani elképzelte, hogy a szavak lebegnek fel-fel-fel – és a szárnyas betűk a mennyezetbe olvadnak.
A forró levegőben parfümök illata kavargott, elfedte a testek szagát és a savanyú leheletet. A nők kiszáradt ajkai ragacsosak voltak a rájuk száradó rúzstól, korgó gyomrukat a ruhák rétegei rejtették. Volt, aki kétrészes kosztümöt viselt, hosszú szoknyát és hozzáillő, állig begombolt kabátot. Mások a kötelező hosszú szoknyát sima tengerészkék blézer alá rejtett fehér, magas nyakú blúzzal párosították. A színek szándékosan voltak tompák, csak egy-egy kis bross vagy a zseb peremén leselkedő krémszín dobta fel őket. Önkéntes egyenruha, ami a teremben még a legfiatalabbaknak is egy nagyasszony méltóságát kölcsönözte.
A férjezett asszonyok Mrs. Kaufmanhoz hasonlóan a legjobb parókájukat vették fel – a súlyos, fényes fürtök elrejtették a hajukat az ellenkező nem elől, a műhaj állagában és színében is nyilvánvalóan pompásabb volt. A hajadonok azzal hirdették állapotukat, hogy fedetlen fejjel jártak, bár még a legcsodásabb sörényeket is megszelídítették és hátul összefogták, vagy rendezett bubifrizurára vágatták.
A korábbi menyasszonyok kerek háta-válla föl-le hullámzott, a térdük megreccsent, ahogy meghajoltak. Chaniért imádkoztak és sóhajtoztak, hogy a házassága jó és igaz legyen, hogy Hásem kegyesen tekintsen le rá és a férjére. Chani szeme könnybe lábadt a hűségüktől és a kedvességüktől.
De hol van a rebecen? Mikor véget értek az órák, megígérte, hogy ott lesz az esküvőn. Chani pislogott, és még egyszer átfutotta a termet, és csak aztán hagyta, hogy átjárja a csalódottság. Azzal vigasztalta magát, hogy a rebecen már a sulban van, és a nők karzatáról figyel. Chani megfogadta, hogy felnéz, mielőtt belépne a hüpe alá.
Helyette a leendő anyósa társaságát élvezhette. Chani elkapta a pillantását, és már meg is bánta, hogy nem merült az imáiba. Mrs. Levy tündökölve ült a sötéttürkiz selyemkosztümben. Az együttest hozzá illő tokkalap koronázta, amitől egy csillogó, burzsoá jégmadár benyomását keltette. Odaoldalazott Chanihoz, és gonoszul a fülébe lehelt:
– Bájos ruha, Chani, bár az én ízlésemnek kissé régimódi. De attól még nagyon csinos. És illik is hozzád, drágám.
Az anyósa kalapja megdőlt, amitől kissé hetyke lett. Chani elnyomott egy gonosz fintort. A kalap alatt Mrs. Levy mértéktelen rézszínű parókáját szögegyenes függönnyé húzgálták, ez keretezte a ravasz mosolyát. A leopárd vigyora, ugrás előtt. Chani tudta, hogy nem bízhat benne. Állta a sarat.
– Köszönöm, Mrs. Levy, családi örökség. A nagymamám is ebben a ruhában házasodott. Megtiszteltetés, hogy viselhetem. – Feszesen mosolygott, és a dívány felé fordult, Mrs. Levy csak bámulhatott utána. Most, hogy idáig eljutott, nem fogja hagyni, hogy ez a nő bosszantsa. Idővel meg kell tanulniuk tolerálni egymást. A megvetés kölcsönös volt, de a díjat Chani nyerte, és ez különben is az ő napja.
A ruha ropogott, ahogy leült benne. Szétáradt a térdén, és fénylő hullámokban omlott a lábfeje köré. Chaninak csak az arca és a keze lélegezhetett szabadon. A ruha felkúszott a kulcscsontjáig, és megmarkolta a torkát. A selyem feszesen simult rá, kiemelte elegáns, hosszú nyakát. Apró mellein virágok és madarak virultak ezüst ívekben, pókhálószerűen fonták körös-körül a törzsét. A gerince egyenes tartásra kényszerült: a fűzőt olyan szorosra húzták, hogy a bordái segítségért kiáltoztak. A hátán két sorban gyöngygombok kapaszkodtak felfelé, akár egy létra. A dereka alatt a ruha bőségesen borult a csípőjére. Az ágakon ezüstlevelek bomlottak, ahogy a hímzés a szegély felé araszolt.
A lába szatén balettcipőben topogott, a lábujjai az átizzadt harisnyában fészkelődtek. A csuklóit gyöngyök vastag bilincse szorította, ezer tágra nyílt szem, amiket a pupillájukon át öltöttek össze. Igazán szűzies menyasszony volt, a kulcscsontját, a csuklóját és a bokáját szakértelemmel rejtették el a férfiúi tekintet elől. A ruha viszont a lányos idomaira simult, és sejteni engedte a felfedezetlen testet.
A ruha volt az útlevele, a szökés eszköze a szülei hendoni házának ragacsos kilincsei és örökös káosza elől. Chaninak soha nem volt saját szobája, nem voltak új ruhái. Mindent mindig másodkézből kapott. Mint ezt a ruhát is. Még a szeretet, amit kapott, az is ilyen lepasszolt fajta volt.
A fenti részletet Eve Harris A Kaufman lány házassága című regényéből Mesterházi Mónika fordításában közöljük.