A fővárosban sokat sétálóknak biztos nem ismeretlen a Főkukac, a Kockásfülű nyúl, a Lufikutya vagy éppen Mr. Bean mackója. Na, nem(csak) azért, mert gyerekkoruk műsorait idézik, hanem mert apró szobor formájában is megtalálhatóak Budapest különböző pontjain. Kolodko Mihály, e tárgyak alkotója szereti kerülni a nyilvánosságot, azonban neve mégis egyre ismertebb, és sokan várják izgatottan, hogy vajon mit ábrázol és hol lesz kiállítva a művész következő alkotása.
Tittel Kinga, a Mesélő Budapest szerzője zsebkönyvsorozatának hamarosan megjelenő harmadik kötetében, a Kilátók és miniszobrokban a tőle megszokott alapossággal mutatja be Budapest kilátópontjait, valamint egyedülálló módon listázza Kolodko Mihály miniszobrait. Még nagyobb különlegessége a kötetnek, hogy a szobrászművész igazi partner volt az alkotói munkában, hiszen korábban még senki sem tanulmányozta ilyen mélységben a műveit, és még talán senkinek nem nyílt meg ennyire művészetével és életével kapcsolatban.
Tittel Kinga exkluzív interjúja Kolodko Mihállyal itt, a Nyugati tér blogon
– Mikor helyezed el a szobrokat?
– Megvárom a megfelelő csillagállást – bár komolyra fordítva a szót, éjszaka még soha nem helyeztem el szobrot. Többször ellátogatok a kiszemelt helyre, és alaposan szemügyre veszem. Elviszem magammal a szobor szilikon-, majd viaszváltozatát, kitalálom a pontos méretet, elhelyezést… Maga a kihelyezés nem túl sok időt vesz igénybe: körülbelül 15 perc kell a száradáshoz, (folyékony fém- és betonragasztót használok), meg persze fontos a jó idő, jó kedv.
– Egyedül mész? Elkísérnek a családtagjaid?
– Néha velem jönnek a gyerekeim, néha egyedül látogatok ki a helyszínre.
– Körbenézel olyankor, hogy van-e ott valaki? Van, hogy várakoznod kell? Szoktál izgulni?
– Mindig nagyon izgulok, és alaposan körbenézek, több különböző napszakban is igyekszem elmenni és megfigyelni a hely hangulatát.
– Felismernek az emberek?
– Eleinte nem volt jellemző, de mostanában egyre gyakrabban odajönnek hozzám, gratulálnak, szelfit szeretnének velem, úgyhogy – amennyire lehet – igyekszem inkognitóban maradni.
– Mit gondolsz, idővel lesznek követőid?
– Biztos vagyok benne. Egy kis szobor néha nagyobb élményt tud adni, mint egy kevésbé sikerült nagyobb alkotás.
– Van-e olyan régóta dédelgetett elképzelésed, amely eddig még nem valósult meg?
– Régóta foglalkoztat, hogy mi lenne, ha eljuttathatnék egy miniszobrot a Holdra. Sokat gondolkodom rajta, hogy mit is ábrázolna ez a szobor… Egy dologban biztos vagyok: az üzenet univerzális lenne: a szeretet és a békés együttélés, de a forma még nem kristályosodott ki bennem teljesen. Ma már mindenkinek a zsebében ott a telefonja, benne egy jó fényképezőgép, fölösleges a nagy méret. Olyan lenne ez a szobor, mint egy kis virág: messziről nem látod, de közelről értékelni tudod a szépségét.
– Kik szokták felöltöztetni a szobraidat? Te magad vagy a rajongók?
– Én biztosan nem… A méretből adódóan megtehetik. Egy nagyobb szobor – mint például a Petőfi-szobor – esetében ez nem lehetséges, maximum a kardjára kötnek egy nemzeti színű szalagot, vagy koszorút helyeznek el rajta. Ami a szobraimmal történik – hogy az évszaknak megfelelő ruhadarabokat kapnak –, számomra az emberi szeretet és törődés jelképe. Nem számítottam rá, de nagyon örülök neki. Ha az embereknek tetszik, nekem is – így ez egy szerencsés találkozás…
– Vannak-e olyan rajongóid, akik magáncélra rendelnek tőled?
– Folyamatosan jönnek a megkeresések, de csak nagyon ritkán vállalom. Nem tudok rendelésre dolgozni; éreznem kell a belső késztetést, és hogy szükség van a szobraimra. Azért jöttem ki a nyílt térre, hogy azok is lássák a szobraimat, akik nem járnak galériákba. Ha a megrendelővel közös a cél, és értjük egymást – mint például az erzsébetvárosi szobrok esetében –, ha értik a művészetem lényegét (és nem ragaszkodnak az ünnepélyes avatáshoz, táblaállításhoz), akkor működhet a dolog.
– Milyen érzés volt, amikor az első gerillaszobrodat titokban kihelyezted? Mennyit kellett várni arra, hogy felfedezzék?
– Ungváron akkor már voltak kint szobraim, de Budapesten nagyon jó érzés volt, akkor még ingáztunk a két város között, és épp Ungváron voltam, amikor felfedezték a Főkukacot. Azonnal elfogadták, szerették, megjelent egy új forma a városban. Óriási erőt adott. Úgy érzem, hogy a városnak szüksége van rám, és nekem is szükségem van Budapestre.
– Van kedvenc szobrod?
– Az a kedvencem, amin éppen dolgozom. Ha nem figyelnék rá teljes odaadással, nem tudnám megalkotni. Ugyanakkor ha ezt kérdezik, mindig egy szobor jut először az eszembe: Jeanne d’Arc. Ez a szobrom eltűnt, szinte köddé vált, ahogyan az orléans-i szüzet (akinek a történelmi alakját nagyon szeretem) is elégették.
– Mennyi időbe telik egy szobor megalkotása?
– Van, amin évek óta dolgozom, és még mindig nincs kész, és van, ami egy hónap alatt elkészül. Sokszor időbe telik kinyomozni a történetet, megtalálni a helyet, és megformálni magamban a lényegét.
– Mit jelent számodra Budapest és Vác?
– Budapesten gyerekkoromban jártam először rokonlátogatáson, de amikor 2000 körül a Művészeti Akadémia hallgatójaként tértem vissza, egészen más szemmel néztem a várost. Budapest úgy változik, hogy közben nem veszíti el önmagát – ellentétben Ungvárral. Ami a legizgalmasabb része volt ott a múltamnak, a gyerekeimnek már nem tudom megmutatni, nem találok olyan helyet, ami nem változott meg, és ettől kicsit elvesztettem önmagam. Budapest őrzi és felébreszti az emlékeimet, ezért nagyon szeretem. Erre tudok építeni, és úgy érzem, hogy ha a gyerekeim nagyobbak lesznek, az ő emlékeiket is őrizni fogja.
Vácot azért választottuk, mert nagyon hasonlít a hangulata Ungvár korábbi hangulatára, kicsit olyan, mint az „elveszett Paradicsom”. Vác – Ungvárral ellentétben – őrzi a múltat. Itt otthon érezzük magunkat, és ez az érzés a kezdetektől fogva tart, Ungvárt idézi mindkettőnkben. Amikor kerestük a helyünket, sok vidéki városba is eljutottunk, több éjszakát is ott töltöttünk, szinte mindenhol voltunk az országban, de Vác fogott meg… Budapest nélkül nem tudnék élni, hiányoznának az ingerek, a kultúra, az energia, a műtermem is a fővárosban van.