„Első pillantásra föl sem tűnik, mekkora lélegzetű ez a könyv – habár befejezetlen ez a lélegzet –, pedig a szerző az összes kártyáját kiteríti Az Olvasóhoz címzett előszóban, valósággal odalöki elénk a mondanivalót, mint sört egy kocsmai pulton: Kelet-Európa. Ilyen brutális egyszerűséggel és pontossággal írt mondatokat a libatömésről még sehol nem olvastam. Ez valódi, nem könyvekből szerzett tudás. A szerző Kafkáról sem csupán a könyvekből szerzett tudást. A szerző ez ügyben saját szakértőjével, Borbély Szilárddal konzultált. Ha jobban belegondolok, úgy tűnik, nem is annyira Kafkára, mint Borbély Szilárdra volt kíváncsi” – írja Forgách András, Borbély Szilárd most megjelenő, Kafka fia című regényéhez írt utószavában.
Borbély Szilárd (1963. november 1.–2014. február 19.) író, irodalomtörténész életművét a Jelenkor Kiadó 2021 februárjától adja ki, a sorozat első köteteként a Nincstelenek (2013) című regény jelent meg, erről a blogon Schein Gábor írt korábban. A napokban pedig már olvasható lesz a szerző hagyatékából származó szöveg, a Kafka fia, amely egy befejezetlenül maradt regény, s mindeddig csak német kiadásban látott napvilágot. Most elsőként itt, a Nyugati tér blogon olvashatnak részletet belőle.
Borbély Szilárd: Kafka fia (részlet)
Az Olvasóhoz
Ez a regény Kelet-Európában játszódik. Utazókról és utazásokról szól. Franz Kafka utazásáról, aki nem azonos Franz Kafkával. És az egy helyben maradásról, amely nélkül értelmét vesztené az utazás. Valamint a sétákról, amelyeknek az útvonala mindig visszatér önmagába. És a terekről, amelyek tanácstalanul figyelik mindezt. Követik és kísérik azt, aki sétál. Az embert, aki sétál, és aki nem jut el sehová. Csak a térnek ad szerkezetet mozgásával, és a tereket kapcsolja össze. A tereket, amelyek Kelet-Európában minden zsúfoltság ellenére éppoly magányosak, mint az ember, aki sétájával metszi őket.
A gyermekkorról szól tehát, és arról a dologról, ami a tér megkérdőjelezése, vagyis az ikertestvérről, aki ugyanolyan. Arról tehát, hogy mindenkinek van egy ikertestvére, aki vele együtt születik a világra. A legfontosabb éveket mindenki együtt tölti ezzel a hasonmásával. Minden játékot együtt játszanak. Aztán elválnak útjaik. Mindenki elveszíti az ikertestvérét, akire aztán már csak az anya emlékszik. Az apák erről nem tudnak semmit. Az apák ilyenkor távol vannak, málló falú munkahelyeken hánynak másnaposan, zúgó füllel, szédülő fejjel; kocsmák cigarettafüstjébe merednek kifejezéstelen arccal, harctereken vonulnak Kelet-Európa változatos domborzati viszonyai közepette, és kiábrándítóan hamar meghalnak, vagy kétségbeesetten életben maradnak, de mindarról, amiről most szó lesz, az égvilágon semmit sem tudnak.
Erről a szakadatlan vonulásról szól ez a könyv, ahogy a fiúk apák lesznek Kelet-Európában, és elfelejtik a szemrehányásaikat, amelyeket az apák világa ellen gyerekként, majd kamaszként megfogalmaztak. Elfelejtik a fiatalkor ökölbe szorult kezét, amelyet az apák világa ellen emeltek fel és szitkok kíséretében ráztak. Aztán nem sokkal később ezekkel az öklökkel verték véres húscafattá azokat, akik ellenük rázták az öklüket, amikor az övék már kisimult és alázatosan fogadta a baksist, amelyet mindenkori uraik vetettek nekik oda. A szavakról tehát, amelyeket kopott garasként cserélgetnek egymással. A felejtésről szól tehát. Vagyis rólam, a könyv szerzőjéről, aki nem azonos velem, vagyis az ikertestvéremről. Arról, hogy miért kelt útra egyszer a szavak szárnyán, noha erre semmi sem ösztönözte őt. Inkább az ellenkezőjére: az otthon szótlan elveszítésére egy olyan országban, amelyben ő sehová nem tartozik. Öntudatlanul történt ez, még mielőtt tudta volna, hogy kicsoda is ő, és micsoda az írás és az írás népe. Miután otthontalansága egy nem várt, ám annál törvényszerűbb tragédia nyomán véglegessé vált, azért kelt útra, hogy megértse azokat, akikhez éppúgy nincs köze, mint saját jövőjéhez. És hogy elviselje lelkének fájdalmát, a képzeletébe menekült, hogy újraírja azt a múltat, amely nem volt sohasem az otthona, ahogy a szüleié sem, akiket elveszített. Akikért pedig egy idő után, egyre erősebben érezte, el kell mondania ezt a történetet. Az anyáért és az apáért. Az apáért és az anyáért; Julie-ért és Hermannért; akiknek immár csak múltjuk van, és akik már csak a jövőben élnek mindörökké. Omén.
* * *
Amikor ez a könyv kezdődik, még nem tudtam, hogy életem egymáshoz nem illő szakaszok sorozata lesz. Figyeltem a vizet, amely az árkokban folyt. Figyeltem az udvart, amely megkelt tavasszal, mint a kovásztól a tészta, és a földje tocsogós lett. Akkortól fogva nem léptünk rá, pallókon jártunk. Aztán hamarosan zöld moha jelent meg rajta, mintha egy nagy bársony volna leterítve a trágyadomb és a kapu közé. Méregzöld volt sokáig, néhány napig szinte foszforeszkált, aztán hirtelen eltűnt. Ami maradt utána, az megfeketedett és visszataszítóan büdös lett. A talaj pedig felcserepesedett, a földtányérok szélei felszakadtak. Aztán azokkal játszottunk. Össze lehetett őket szedni. Valahol Kelet-Európában vagyunk tehát, ahol a mocsaras, vizek szabdalta, járhatatlan vidéken libanyájak gágogását lehet hallani, szárnyak csapkodását, ahogy sziszegve, gágogva, csapkodva, maguk körül hatalmas porfelhőt kavarva bukdácsolnak mindig megrettenve valamitől, egyik pánikból esve a másik pánikba, egymást letaposva menekülnek ezek a kedves fejű, buta állatok.
Ezt a képet nézve mindig elszorul a szívem. Ismerem ezeknek a libáknak a sorsát, amelyek felnőnek minden tavasszal, de alig van köztük olyan, amelyik megérné a karácsonyt. A Márton-nap a hagyomány szerint életük határpontja. A boldog tavaszi napok után, amikor vágott csalánnal és kukoricakásával kényeztetik őket, a kövér kora nyári legelők, a hatalmas fürdéseket hozó tavaszi záporok után elérkezik az ősz, amikor a nagyra fejlődött libákat pici helyre szorítják össze, de a léckerítések résein még kidughatják a fejüket. Aztán eljön a sárral, a dérrel, az ördögszekérrel és az ökörnyállal az ősz, amikor már elnehezülnek ezek a büszke tartású szárnyasok is, amelyek azonban, mármint a házi ludak, képtelenek repülni. Csak futni tudnak, meg úszni, de már nem emlékeznek a repülésre, ezért amikor Kelet-Európában beköszönt az őszi esők ideje, ezek a madarak úszóhártyás lábaikkal még mindig könnyedén lépkednek át a saras utakon, amelyek pedig minden más teremtményt örökre magukhoz vonnak, és ezzel lehetetlenné teszik számukra, hogy valaha is elmenekülhessenek innen.
Az ősz elhozza számukra a téli tollazatot, amely védeni fogja őket az éjszakák komisz hidege ellen. De az ősz elhozza a karámot is, amelyet lécekből, ágasokból eszkábálnak össze, napraforgókóróból, amelyben a libák nem tudnak járkálni, leszoknak róla, aztán ahogy a friss kukoricát beáztatva, már megdagadva megkapják, hogy könnyebb legyen emészteniük, és apróra vágott almával ízesítik nekik, már nem is akarnak és nem is bírnak többé mozdulni. Csak ülnek a sáros, libaszaros, egykor szalmával behintett ketrec földjén. A ketrec résein ki tudják nyújtani a fejüket, nem kell felállniuk sem, hogy inni tudjanak, a dagadt kukorica pedig ott a szemük előtt. Unalmukban csak esznek, esznek. És amikor már enni sincs erejük, vagy megcsömörlöttek, akkor jön el a tömés ideje. Az asszonyok combjaik közé szorítják a libákat, csak a fejük nyúlik fel magasra, épp kézmagasságba, hogy az apróra vágott almával elkevert, jól beáztatott, dagadt kukoricával megtömhessék őket. A libák hosszú nyakán az asszonyok kézzel nyomják le az ennivalót a begyükbe. Egyre kövérebbek lesznek, hörögnek, fuldokolnak, az asszonyok örülnek, mert tudják, hogy egyre nagyobb és hízottabb lesz a májuk. Aztán eljön a Márton-nap vagy néhánynak a karácsony, amikor levágják őket. Mert Kelet-Európában ez a sorsa a libáknak. De nem csak a libáknak, ha jobban meggondolom.
A nyitóképhez Burger Barna fényképét használtuk.