A 20. század történelmének egyik sajátossága, amit a két világégés is indokol, hogy a korszak államférfijai, az európai országok vezetői gyakrabban kerültek ki magas rangú katonatisztek közül, mint a békésebb időszakokban. A korszak nagy szakértője, Romsics Ignác , történészprofesszor – akiről hetvenedik születésnapja alkalmából itt írtunk – hat ilyen államférfi életútját követi nyomon májusban megjelenő Honmentők és honvesztők című új könyvében: a finn Mannerheimét, a lengyel Piłsudskiét, a magyar Horthyét, a román Antonescuét, a spanyol Francóét és a francia Pétainét. Az állam- és hadvezérek életútja mellett családi és ideológiai hátterüket is megismerhetjük, és ahogy megszokhattuk Romsics Ignáctól, számos geopolitikai összefüggésre is rávilágít a kötet. Külön érdekesség, hogy a hat vezető mai megítélése sok esetben jelentősen átalakult, így Romsics az életutak összehasonlítása mellett az emlékezetpolitikai viták bemutatására is kísérletet tesz új könyvében.
Itt, a Nyugati tér blogon a spanyol Francisco Francót bemutató fejezetből közlünk egy exkluzív részletet.
Romsics Ignác: Honmentők és honvesztők (részlet)
A Franco család 1927 végéig élvezhette a spanyol high society kényelmes fővárosi életét. Az uralkodó és Primo de Rivera bizalmából a tábornok ekkor a katonai hierarchia és a társadalmi ranglétra újabb fokára léphetett: a Zaragozában újonnan létrehozott egységes spanyol tisztképző intézet, a Központi Katonai Akadémia parancsnokává nevezték ki. A király és diktátora egyaránt úgy látta, hogy harci tapasztalatai, mentális képességei és nem utolsósorban hazafias elkötelezettsége okán fiatal kora ellenére ő lehet a legrátermettebb személy a modern kor kihívásainak megfelelő, technikailag jól felkészített, ugyanakkor a hazája és a fennálló társadalmi rend védelme iránt elkötelezett fiatal tisztikar kinevelésére. A beosztás társadalmi presztízsére jellemző, hogy az egyik ismert madridi magazin (Estampa) 1929-ben feleségével, Carmennel a legfontosabb spanyol asszonyok egyikeként készített interjút.
Mielőtt új állomáshelyét elfoglalta volna, Franco látogatást tett a híres Saint Cyr-i Katonai Akadémián és a drezdai Gyalogsági Tiszti Iskolában. Az Akadémia megszervezéséhez az itt látottak-hallottak és persze saját toledói emlékei, valamint gazdag harctéri tapasztalatai alapján kezdett hozzá. Megbízóival együtt úgy látta, hogy elsősorban a kadétok jellemének megfelelő alakítására és a katonai alapismeretek oktatására van szükség, a fegyvernemi szakismereteket megszerezhetik később, az Akadémiára épülő speciális tanfolyamokon. Ebből kiindulva az intézmény csak 17 és 22 év közötti fiatalokat vett fel, a korábbi gyakorlattól eltérően idősebbeket többé nem. A kadétok Franco által kidogozott „tízparancsolata”, amely elvárt magatartásuk alapszabályait rögzítette, nagyban emlékeztetett a marokkói Légió krédójára: kötelességtudat, fegyelem, engedelmesség, becsület, hazaszeretet, bátorság, önfeláldozás és önmegtagadás. A régi tankönyvek egy részét kidobatta, s az elméleti ismeretek helyett a hangsúlyt a terep- és fegyvergyakorlatokra helyezte. A tanárokat és a kiképzőtiszteket nagyrészt hozzá hasonlóan gondolkodó afrikai bajtársai közül válogatta össze, ami az anyaországiaknak ugyanúgy nem tetszett, mint Franco kinevezése.
Figyelme a kadétok mindennapjainak legapróbb részleteire is kiterjedt. Az elsőévesek szokásos beavatási szertartásait szigorúan megtiltotta, a kétágyas szobák helyett elővigyázatosságból háromágyasokat rendszeresített, a városba kimenni óvszer nélkül nem lehetett. Az iskola szervezési elveiről és belső rendjéről többen nyilatkoztak elismerően, köztük André Maginot francia hadügyminiszter. Korszerűségét ugyanakkor vitatták. Európa katonai szakértőinek többsége jól látta, hogy a jövő a páncélosoké és a légierőé. Franco viszont a lovasság fontosságáról volt meggyőződve, és ezért a növendékek lovassági kiképzését forszírozta. Fegyelmi szempontból az iskola diákjai afrikai katonáihoz hasonlóan elfogadták a Franco által diktált drillt, magukévá tették az elvárt szellemet és magatartási formát. Amikor 1936-ban a polgárháború kitört, a zaragozai kadétok 95%-a habozás nélkül egykori parancsnoka mellé állt.
Nem sokkal azután, hogy a Franco család Zaragozába költözött, Spanyolországot is elérték az 1929-ben kezdődő gazdasági válság első hullámai. Ennek következtében újra kiéleződtek a társadalom régi ellentétei, amelyek Primo de Rivera 1930. januári bukásához vezettek. A problémákon utóda, az alkotmányos uralomhoz visszatérni kívánó Dámaso Berenguer tábornok sem tudott úrrá lenni. Madridban és egy-két vidéki városban lázongások kezdődtek. A hosszú idő óta 1931. április 12-én először megrendezett községi választásokon a köztársasági blokkban egyesült baloldali erők diadalmaskodtak, amelyek két nap múlva kikiáltották a köztársaságot. XIII. Alfonz és a monarchista politikusok többsége elhagyta az országot, Sanjurjo tábornok, a csendőrség főparancsnoka pedig – az országon végigsöprő erőszakos, sőt helyenként gyújtogatásokba és fosztogatásokba torkolló antiklerikális megmozdulások ellenére – nem kívánt beavatkozni. Úgy látszott, hogy a spanyol társadalom többsége a köztársaság és a demokrácia mellé állt. Ez azonban ugyanolyan látszat volt csupán, mint Primo de Rivera néhány évvel korábbi konszolidációs politikájának a sikeressége. Az 1930-as évek elejétől két Spanyolország nézett farkasszemet egymással, és csak idő kérdése volt, hogy mikor ugranak egymás torkának.
Bár több főtiszttől és tábornoktól eltérően Franco felesküdött a köztársaságra, növekvő bizalmatlansággal és határozott ellenérzésekkel figyelte a fejleményeket. Az uralkodót, Primo de Riverát, Berenguert és Sanjurjót egyaránt erélytelennek tartotta, és kezdettől határozottabb fellépést látott volna szükségesnek. Állítólag kijelentette: „Ha Primo egyszer kezébe vette a hatalmat, ezt egész életére kellett volna tennie.” Pilótaként ismertté vált öccsét, Ramónt, aki apjukhoz hasonlóan bohém ember volt, és aki a köztársaságiak oldalára állva elfogadta a katonai légierő főigazgatói posztját, levélben figyelmeztette: „Mindig a rend híve voltál és hazafi, ne hagyd magad félrevezetni rossz társaságod által.” A kibontakozó új renddel szembeni ellenérzései különösen megerősödtek azután, hogy antimilitarista politikájának részeként 1931. június 29-én a kormány a zaragozai Katonai Akadémiát is megszüntette. Búcsúbeszédében, melyet kadétjaihoz intézett, Franco elég félreérthetetlenül érzékeltette véleményét a kialakult állapotokról. Vannak helyzetek – mondotta –, amikor a parancs „önkényességet” vagy „tévedést” hordoz, s ilyen esetekben érthető, ha „a szívnek titokban a lázadás kísértésével kell megküzdenie”. Beszédéért Manuel Azaña y Díaz miniszterelnök figyelmeztetésben részesítette, és előbb Oviedóba, majd a galíciai La Coruñába vezényelte.
Miközben Franco Galíciában hallgatta a tenger morajlását, a baloldali Azaña-kormány egymás után bocsátotta ki az ország gyökeres átalakítását célzó rendeleteit. Szétválasztották az államot és az egyházat, megkezdték a szegényparasztok földhöz juttatását, autonómiát adtak Katalóniának, és diplomáciai kapcsolatot létesítettek a Szovjetunióval. A változásokat az 1931. december 9-én elfogadott új alkotmány is megerősítette. Ez kimondta, hogy „Spanyolország az igazságosság és a szabadság elvére épülő minden dolgozó osztálynak a demokratikus köztársasága”, amelyben nincsenek nemesi rendek és rangok, nincs hivatalos vallás és nincs cenzúra sem, és amely „nemzeti politikájának megvalósításakor lemond a háborús eszközökről”. A szerzetesrendek feloszlathatók, és vagyonuk lefoglalható. Ezzel szemben érvényesül a szólás és gyülekezés teljes szabadsága, a sztrájk és a „békés tüntetés” joga. Minden 23 éven felüli férfi és nő rendelkezik választójoggal, s a képviselőház, amely a legfőbb törvényhozó testület, „az egyenlő, általános, közvetlen és titkos szavazás alapján megválasztott képviselőkből áll”. „A köztársaság egységes és oszthatatlan állam, amely nem zárja ki a területek és a közösségek autonómiáját.”