Ma 70 éve, 1951. március harmincadikán, egy Bács-Kiskun megyei községben, Homokmégyben született Romsics Ignác történész.
„Vannak témák, amelyek megírására éveken-évtizedeken át készülünk, és mégsem lesz könyv belőlük sohasem. Más témák viszont, amelyekkel nem is akartunk foglalkozni, egyszer csak kikövetelik maguknak a kutatáshoz és az összegyűjtött anyag megírásához szükséges időt és figyelmet” – írta Romsics Ignác 2003 szeptemberében a Volt egyszer egy rendszerváltás című kötet előszavában. Prohászka Imre kérte fel, hogy fotóihoz, amelyek 1987 és 1991 között készültek, írjon kísérőszöveget. Az előszóban azt is elárulja, hogy: „Felvetésem másik, saját esszé-, illetve szépírói hajlamomra vonatkozó része viszont tévedésnek bizonyult. Az anyag feletti néhány hetes meddő merengés után be kellett látnom, hogy a képek esztétikumánál jobban érdekel azok történeti háttere. Így azután nem szubjektív reflexiókat kezdtem írni, hanem visszatérve a kaptafámhoz, hozzáláttam forrásmunkákat olvasni.”
És amint egykori történészhallgatók vagy a történelem iránt érdeklődők mondják, nekik a több tucat Romsics-könyv számít megkerülhetetlen forrásmunkának, történelemszemléletüket alakító olvasmánynak. A professzor kutatási területe a 20. századi magyar történelem, azon belül is a két világháború közötti időszak. Talán nincs is olyan házi könyvtár, ahol ne kapna központi helyet a Magyarország története a XX. században, ami igazi bestsellerré vált, 1999-es megjelenése óta több mint 20 000 példány kelt el belőle. Romsics Ignác minden történelmi munkájára jellemző, hogy kiadásról kiadásra pontosít, kiegészít, korrigál, kommentárokat fűz korábbi meglátásaihoz az új tények, új források ismeretében. És persze mindig elfogulatlanul, távolságot tartva, tényszerűen járja körül témáját. Az életművét 2017 óta gondozó Helikon Kiadónál az Erdély elvesztése és A Horthy-korszak számít a két legnépszerűbb munkájának. Áprilisban jelenik meg legújabb könyve, a Honmentők/honvesztők, melynek főszereplői: Horthy, Mannerheim, Piłsudski, Antonescu, Pétain és Franco. A 20. század eleji fegyveres konfliktusok meghatározó szerepéből következett, hogy a korszak államférfijai jóval nagyobb számban kerültek ki magas rangú katonatisztek közül, mint békésebb időszakokban, közülük hat tábornokból lett államfő életútját kísérhetjük végig az új könyv lapjain.
Ha az ember egyszer elmerül Romsics könyveiben, nincs megállás, örömmel ismeri meg általa a magyar rebelliseket , olvas utána a trianoni békeszerződésnek, vagy mélyed el a régió nemzetállami átalakulásának folyamataiban.
Mindig esemény egy-egy új Romsics-könyv megjelenése. A jubileumi születésnap, a 70 év azonban nemcsak nekünk, olvasóknak ad okot a visszatekintésre. Ahogy a professzor nemrég az Élet és Irodalomban Szále Lászlónak elmondta: „Azon túl, hogy próbálom megmagyarázni: miként lesz egy 1951-ben született vidéki parasztgyerekből egyetemi tanár és az MTA tagja, sőt 2020-tól annak egyik vezetője, igyekszem az egésznek egyfajta szociográfiai hátteret is adni. Vagyis életem minden színterét körültekintően bemutatni. A még Klebelsberg által építtetett, két tantermes, piciny templomiskolát, ahol a betűvetést tanultam; a kalocsai (egykori jezsuita) gimnáziumot és Hunyadi Jánosról elnevezett fiúkollégiumát, ahol értelmiségivé váltam, s amelynek igazgatójáról, dr. Szvétek Sándorról Pataki Ferenc, a NÉKOSZ utolsó főtitkára és a rendszerváltás utáni években az MTA egyik alelnöke egy alkalommal elérzékenyülve közölte velem: ő volt az, aki a NÉKOSZ elveiből és gyakorlatából a legtöbbet át tudta menteni egy olyan világba, amely azok tagadásán épült fel; az ugyancsak kalocsai Gábor Áron laktanyát, ahol előfelvételisként töltöttem 11 keserves hónapot; a szegedi Tanárképző Főiskolát, ahol az 1970-es évek elején irodalmat és történelmet tanultam, s mivel mellesleg az »egész világot« is meg akartam forgatni, néhány évre a belső elhárítás megfigyeltjévé váltam; a Romány Pál és Gajdócsi István által irányított Kecskemétet és levéltárát, ahová kutatói szárnypróbálgatásaim kötődnek; az MTA Történettudományi Intézetét, ahol 1977 és 1986 között dolgoztam, s ahol tulajdonképpen történésszé váltam; s végül az 1985 végén alakult Magyarságkutató Intézetet, amelynek 1991‑ig igazgatóhelyettese voltam. Nagyjából eddig vagyok kész. Az ELTE-n, a bloomingtoni Indiana Egyetemen s végül Egerben, Kolozsváron, Finnországban, Koreában, Párizsban és másutt töltött időszakaim bemutatásán még dolgozom.”
Szóval még meg sem érkezett az új könyve, máris van újabb, amit várhatunk.
Isten éltesse, Professzor úr!