Erdész leszek – Peter Wohlleben világa


„Évente egy nap szenteltessék a madarak és fák védelmében” – írta Hermann Ottó. Idén május 10-ét, a Madarak és Fák napját egy Peter Wohllebenről szóló cikkel ünnepeljük, aki mind erdészként, mind számos kötet szerzőjeként a természet védelméért és bemutatásáért dolgozik.

Barotányi Zoltán írása a Nyugati tér blognak

Él közöttünk egy erdész, aki a festői (és titokban még mindig aktívan vulkanikus) Eifel-hegység mélyén, egy mintaszerű erdőgazdaságban lakik és dolgozik, és közben csak írja azokat a csodálatos könyveit, melyeket egyforma szeretettel forgat felnőtt és gyermek. Peter Wohlleben pályafutása is sokatmondó. Ahogy a német erdőfelügyelet rigorózus szabályokat követő munkatársából egy rendhagyó (mert az ökológiai kívánalmaknak maradéktalanul eleget tevő) erdőgazdaság vezetője lesz, ahol hagyják állva meghalni a fákat (márpedig hatalmas bükkökről van szó!), amelyek azután holtukban is megannyi más élőlénynek adnak táplálékot. A német erdész víziója nem pusztán az erdőknek kijáró méltányos (egyben a természetes állapotot a lehető legnagyobb mértékben megőrző) bánásmódra terjed ki. Mást gondol az erdő eredendő lényegéről, szubsztanciájáról is, amennyiben azt – meglehetősen nagy meggyőző erővel – afféle holisztikus egységként láttatja. A fák az ő elgondolásaiban kommunikálnak, kooperálnak, együtt éreznek, és közösen reagálnak a külső ingerekre és kihívásokra. Ehhez pedig az általa (és még néhány más „renegát” erdőkutató által) feltételezett titkos hálózat (más kifejezéssel: a Wood Wide Web) ad lehetőséget. A wohllebeni hipotézis szerint a fák gyökérzetét behálózó és összekötő gigantikus erdei gombafonal-labirintus révén nem csupán víz, táplálék és hasznos (vagy néha káros) ásványi anyagok keringenek gombák és fák között, de információk is. A kölcsönös összekapcsoltságban működő közösség így értesül a kedvező vagy kedvezőtlen fejleményekről, a veszélyekről, új kártevőkről (és agresszor favágókról, vagy a táplálékkonkurens betolakodókról, akiket jobb kiszorítani. És a fák így szereznek tudomást beteg vagy sérült fajtársaikról, akiket gondozni vagy ápolni kell.

A fák titkos élete, Wohlleben paradigmateremtő alapműve éppen azért oly forradalmi jelentőségű, mert újraértelmezi az erdővel, meg úgy általában a természettel kapcsolatos gondolkodásunkat – nem csupán az ősi, érintetlen vadon helyreállításának szükségességéről igyekszik meggyőzni olvasóit, ezzel együtt rehabilitálja a háborítatlan erdőkről szóló mítoszokat is. Ha nem is némely mesekönyvek (mondjuk az oly népszerű Tolkien-univerzum) szintjén, de képes érzékeltetni az öntörvényűen működő erdő valódi ambivalenciáját – aminek csupán egy apró eleme, hogy megérteti velünk, miért olyan nehéz az éjszakai erdei levegő, amikor leáll az oxigéntermelés, és cserébe a lombok és a korhadék versenyt termelik a szén-dioxidot.

Habár eme opus magnum a zajos ünneplés mellett némi (erdész)szakmai kritikákat is kiváltott, ám a könyv polemikus hangvételéből logikusan következő reakciókkal a szerző alighanem gondosan és előre kalkulált. Az olvasóközönség számára pedig úgy tűnhetett, hogy egy letisztult, eleven stílusú, jelentős megjelenítő- és egyben komoly képzelőerővel bíró, magával ragadó elbeszélő jelent meg a porondon, akinek érzékelhetően még jócskán maradt mondanivalója a következő könyvei és az azok által elért új olvasói csoportok számára is. A jó tollú, közben módfelett szorgalmas Wohlleben néhány év leforgása alatt egy teljes univerzumot teremtett – olyan könyvek sorát írta meg, amelyekből az empatikus gondolkodású laikusok választ kaphatnak megannyi, az állat- és növényvilággal kapcsolatos kérdésükre. A szerző keze alá játszik látszólag forradalmi, de belegondolva teljesen logikus szemlélete, amellyel egyetlen rendszerben képes láttatni az ökológiai közösségeket – amelyekben állatok, növények, gombák és mikroorganizmusok élnek, hol versengve, hol kooperálva, hol egymást jó étvággyal elfogyasztva. És ezeknek az erdei, mezei közösségeknek már jó ideje letagadhatatlanul (és globális mértékben is) részei az emberek, akik jól-rosszul, de maguk is hozzájárulnak azok komplexitásához. Ráadásul Wohlleben könyvei megtanítanak arra is, hogy a természet felett aratott látszólagos győzelmeink soha nem lehetnek teljesek – az életközösségek követnek bennünket városainkba, általunk szerencsére hozzávetőlegesen, áldott hanyagsággal összerakott betonrengetegbe, amely számos faj számára jelent ideális etető, élő- és búvóhelyet. Az állatok érzelmi élete című könyvében Wohlleben egyszerre mutatja meg, melyek azok az élethelyzetek, ahol az állatok igenis hozzánk hasonlóan viselkednek, és mikor kell kerülnünk a káros és félrevezető antropomorfizációt, a moralizáló „emberi” kategóriák használatát.


A szerző felnőtteknek szóló munkái is kellő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a szó jó értelmében képes tanítani olvasóját – efféle hasznos és élvezetes kézikönyveknek tekinthetők Erdei kalauz vagy éppen A természet jelbeszéde című munkái is, amelyeket forgatva jobban megérthetjük, mire kell figyelnünk és mit kell észrevennünk, ha még izgalmasabbá akarjuk tenni a természettel kapcsolatos megfigyeléseinket – akár egy rövid erdei séta közben is. A szinte a humboldti hagyományokat (lásd: A természet feltalálója – Alexander von Humboldt kalandos élete) követő természetbúvár számára komoly kihívás, hogy ne csak a felnőttekkel, de az e szempontból talán még fogékonyabb gyermekkorú olvasótáborral is megismertesse, hogyan kell megfigyelni és érteni a minket körülvevő nyüzsgő és eleven világot. Első, kifejezetten gyermekeknek szóló könyve (az Érted a fák beszédét?) is tanúsítja, hogy – már csak saját, igen gazdag ifjúkori tapasztalatai alapján is – tisztában van azzal, mit szabad és mit kell átadni az eredeti, még felnőtteknek írt mondanivalóból, és mi az, ami megragadhatja a még bontakozó gyermeki elmét és felcsigázhatja a képzeletet. Új könyve, az Érted az állatok beszédét? (amelybe itt bele is lapozhatsz) számos szempontból hozza közelebb az állatok birodalmát a világot felfedező gyermekek számára. Leginkább azáltal, hogy megérteti: izgalmas állatokat nem csupán (a Wohlleben által főleg társadalompedagógiai alapon támogatott) állatkertekben, pláne a tévében láthatunk, de a család kertjében, a járda menti fűcsomókon, a háztetőkön és a házak közti facsoportok tövében is. Azután persze mehetünk tovább egy-két lépéssel is: a házaktól már távolabb, az erdők mélyén, a tisztásokon, a mezők zöldje között, fenn az égben és lenn a földben titokzatos lények élik mindennapjaikat. Életük pedig szinte nyitott könyv lesz azok számára, akik értőn befogadják a könyvben előkerülő tanulságos példákat és történeteket. A gyerekek így szinte játszva tanulhatják meg, hogyan éreznek az állatok, miként kommunikálnak egymással, mit esznek (bizony, sokszor számunkra ehetetlennek vagy „gusztustalannak” tűnő dolgokat), hogyan élnek együtt és gondoskodnak egymásról. A fejezetek végén található gyakorlati útmutatókból pedig ötleteket meríthetnek ahhoz, miként törődhetnek friss kedvenceikkel – anélkül, hogy halálra szeretnék őket. Gazdagon illusztrált könyve a didaktikai szempontokra való tekintettel, egyben az olvasók csapongó figyelmével is számolva két vágányon halad: a lapszéli kis keretes minisztorik úgy kapcsolódnak a törzsszöveghez, hogy közben akár önmagukban is élvezhetők. A szerző célja egyértelmű: megértetni ifjú olvasóival, hogy az állatvilág izgalmas, a vele való foglalkozás tanulságos és az állatok (kellő tisztelet és némi óvatosság mellett) méltók a figyelmükre, törődésükre, de akár a rajongásukra is. Ha sikerül elérnie, hogy a következő generáció nagyobb (ráadásul értő figyelemmel teli) barátságot ápoljon a minden kártételünk dacára még mindig hihetetlenül gazdag élővilággal, már elmondhatja, hogy nem körmölt annyit hiába.