Merj élni! Meghalni bárki tud


Frida Kahlo szállóigévé vált szavai jutottak eszünkbe, amikor tegnap este újabb tragikus hírről értesültünk; Mexikóban, 56 évesen, koronavírus-fertőzésben elhunyt Francisco Gerardo Haghenbeck. A képregény-, forgatókönyv- és ifjúsági regényíró Magyarországon talán kevéssé ismert, pedig neki köszönhetjük az évek óta hihetetlen népszerűségnek örvendő Frida füveskönyve című bestsellert. Ennek a mágikus elemekkel tarkított, hiteles dokumentumokból építkező, magával ragadó regénynek egy rövid részletével búcsúzunk a szerzőtől.

„Az idegen belépett a hálószobába, Frida gyötrelmes arccal felé fordult, tekintetük találkozott. Frida elnyűtt volt, véznának, kimerültnek látszott. Sokkal idősebbnek tűnt, mintha nem is csak fél évszázada élne. Kávébarna szeme a messzeségbe vagy a semmibe meredt. Rengeteg drogot fecskendezett magába a fájdalom enyhítésére, és rengeteg tequilát hajtott fel, hogy megfeledkezzen a szeretetlenségről. Szemének kihunyó szürke parazsa csak olyankor lángolt fel, ha művészetről, politikáról vagy szerelemről beszélt. Most azonban a távolba révedt, szomorú és elcsigázott volt. Alig-alig mozdult, mert erős béklyóba szorította az ortopéd fűző. Csupán fél lábával kaparászott idegesen, a másikat kereste, amit néhány hónapja amputáltak. Frida felnézett látogatójára, és emlékezetébe idézte korábbi találkozásaikat, melyek mind valamilyen szerencsétlenséghez kötődtek. Kétségbeesetten várta ezt az alkalmat, és amikor a szobájában végre eluralkodott a mezők és a sáros föld átható szaga, tudta, hogy a Hírvivő végre meghallotta hívó szavát.

A Hírvivő csak állt mellette, csillogó szemét Frida megkínzott, törékeny testén nyugtatta. Nem is üdvözölték egymást; régi ismerősökként eltekinthettek a fölösleges udvariaskodástól. Frida csak biccentett a fejével, így tudakolta, miként folyik az élet arrafelé, ahonnan a vendég érkezett. Ő pedig a sombrerója széles karimáját megérintve, válaszul azt jelezte, hogy minden nagyszerű. Frida idegesen hívta Eulaliát, hogy szolgálja ki a vendéget. Durva, közönséges hangon kiáltott oda neki. Egykori kedves, kacér hangja az amputált lábával együtt veszett oda, eltűnt a betegségek és operációk kínjai közepette. Olyan volt az emberekhez, mint a keserű citrom.


Elő is jött a szolgáló egy virágokkal díszített, impozáns tállal és egy hímzett terítővel, amelyre fehér rózsaszirmokkal írták a „Frida” szócskát. Az ágy melletti asztalkára helyezte a tálcát a vendégnek szánt tequilás üveggel és ínyenc falatokkal. (…)

Frida megfogta a tequilás poharat. Jellegzetes grimaszával mindkét szemöldökét felvonta, és szájához emelte az italt, hogy enyhítse testi fájdalmait, valamint, hogy a vendégével tartson. A Hírvivő is ugyanígy tett a sajátjával, csak a sangritát nem kóstolta meg. (…) Frida újból töltött magának. Nem az első pohár volt már azon a napon, viszont a legutolsó az életében. Az alkohol elillant a torkában, és felébresztette szunnyadó szellemét.

– Azért hívtalak, hogy vidd el az üzenetem a Keresztanyámnak. Szeretném áttenni a halottak napján esedékes találkozónkat. Idén nem lesz áldozat. Azt akarom, hogy holnap jöjjön. Mondd meg neki, hogy remélem, vidám lesz az út. Többé nem is akarok visszatérni.

Frida elhallgatott, hogy időt adjon a Hírvivőnek, a válasz azonban ezúttal is elmaradt, mint minden esetben. Bár sohasem hallotta a hangját, mindenképp beszélgetni akart vele. Csupán a szabadság és a föld után sóvárgó tekintete hasított belé. A látogató merő szolidaritásból felhajtotta az utolsó tequiláját, letette a poharat, sarkon fordult, és sarkantyúját megpendítve kilépett a szobából. Otthagyta a művészt a maga szétporladt életével, saját porhüvelyével. Földműveshez illő öles léptekkel vonult át az udvaron, a kerten, ahol láttára rikoltozni kezdtek a papagájok, a kutyák és a majmok. (…) Felpattant hófehér lovára, és rövidesen eltűnt az utca végén, aztán beleveszett a kékesfekete éjszakába.

Frida a jeges szélben távolodó patadobogás hallatán kezébe fogta a fekete tusba mártott ecsetet. Naplójába kanyarított egy mondatot, és két fekete angyalfigurával kicifrázta. Könnyes szemmel fejezte be a rajzolást. Becsukta a füzetet, és újból hívta a szakácsnőt. Aztán kivett az íróasztalfiókból egy kopott fekete füzetet, a boldog napok ajándékát, amikor még az életről is tudott álmodni. Tina barátnőjétől kapta, még hónapokkal azelőtt, hogy házasságot kötött volna Diegóval. Az emlékein kívül ez az egyetlen becses tárgya maradt a házasságából. Felütötte az első oldalon, és épp csak megrebbenő ajkakkal olvasni kezdte. »Merj élni, meghalni bárki tud!«”

Francisco Gerardo Haghenbeck Frida füveskönyve című kötetéből a fenti részletet Kepes János fordításában közöltük.