„Minden bizonnyal 2021 legnagyobb irodalmi eseménye lesz a könyvkiadásban” – fogalmazta meg a Bookseller azt, amit persze érezni is lehet: Kazuo Ishiguro új regényét, a Klara és a Napot (Falcsik Mari fordítása) hatalmas várakozás előzi meg. Nemcsak azért, mert a 2015-ös Nobel-díja óta ez a szerző első regénye, hanem mert a téma – ahogyan az előzetes marketinganyagokból és interjúkból kiderült – megmozgatta az olvasók és kritikusok fantáziáját is: vajon Ishiguro, akinek már a Ne engedj el… című, óriási sikerű regénye is az egyik legszuggesztívebb disztópia volt (miközben évente kiváló könyvek ezrei születnek ebben a műfajban), hogyan ábrázolja azt a világot, amelyben az emberek együtt élnek majd az antropomorf mesterséges intelligenciával, magyarán emberszabású robotokkal – és egyáltalán: milyennek látja a közeljövőt korunk egyik legnagyszerűbb írója és gondolkodója –, főleg most, amikor a pandémia kellős közepén szinte mindenki elgondolkodik ezen: milyen világban fogunk élni tíz-húsz-ötven év múlva?
A könyv március 2-án jelent meg, óriási siker már most is a brit és az amerikai könyvpiacon, az angolszász világban már minden komolyabb irodalmi és kulturális magazin, folyóirat megjelentette a maga könyvismertetését, kritikáját, esszéjét róla. Ami a legérdekesebb: ebben az egyszerűnek látszó történetben szinte minden kritikus valami mást tart igazán fontosnak – abban viszont szinte valamennyien egyetértenek, hogy Ishiguro ismét remekművet alkotott.
Alighanem minden jelentős író számára különösen fontos, hogy a The New Yorker, a világ legnagyobb presztízsű kulturális magazinja mit ír róla. Nos, James Wood, a magazin sztárkritikusa szerint a Klara és a Nap megerősítette azt a korábbi „gyanút”, hogy a mai irodalomban Ishiguro a nabokovi kívülálló („marslakói”) látásmód legnagyszerűbb folytatója. Más szóval Ishiguro robotnarrátora, Klara hasonlóan megbízhatatlan ugyan, mint Nabokov mesélői, ugyanakkor olyan sajátos nézőpontból láttatja a világot, amely sok mindenre revelatívan tud rávilágítani. James Wood a halál témáját tartja a legfontosabbnak a regényben: „Mit foghat fel egy mesterséges intelligencia a halálból? És ugyanakkor: mit foghat fel maga az ember a halálból? Nincs valami mesterséges abban, ahogy az emberek igyekeznek elfojtani saját biztos elmúlásuk tudatát? Nagy jelentőséget tulajdonítunk a hosszú élet reményének, de kozmikus nézőpontból – legyen az Istené vagy egy intelligens roboté – a hosszú élet is rövid élet, akár tizenkilenc, akár kilencvenéves korában hal meg az ember.”
Nagy-Britanniában a The Guardian kritikai rovata hasonlóan tekintélyes, mint a The New Yorkeré Amerikában. Itt Alex Preston – aki maga is jelentős író – olyan regénynek írja le a Klara és a Napot, amely „kétségtelenül egy újabb remekmű az életműben”, és „friss szemmel láttatja velünk embervoltunk szépségét és törékenységét”. Preston az esszéjét Ishiguro „piszkos titkával” kezdi (melyet ő maga vallott be 2015-ben): hogy minden regénye lényegében ugyanarról szól („Hajlamos vagyok ugyanazt a könyvet megírni újra meg újra”); a Klara és a Nap egyrészt a Ne engedj el… párregénye, és Ishiguro megint azt vizsgálja benne, mint már sokszor, hogy mit jelent nem-egészen-embernek lenni. És ebben az új regényben (melyet Ishiguro még a Covid-járvány előtt fejezett be) Preston szerint van valami profetikus is: „szinte minden oldalon találunk olyan mondatokat, amelyek hátborzongatóan előrevetítik e mostani új, bezárt, feszült, rettegő világunkat”.
A The New York Times kritikusa, Radhika Jones (aki különben a Vanity Fair magazin főszerkesztője) szintén a magány, a bezártság témáját hangsúlyozza – Ishiguro új világában az elit gyerekei, az „emeltek” (akiknek valamilyen génsebészeti eljárással megnövelik a képességeit) a piszkos világtól elzárva, kizárólag digitálisan tanulnak – s ez megint csak profetikusnak érződik akkor, amikor az emberek egy része, önmagát magányra ítélve, el tud zárkózni a fertőző világtól, míg másoknak nincs erre módjuk.
a szerző magyarul eddig még ki nem adott, 1995-ös regénye, a Vigasztalanok
A The New Republic című amerikai kulturális és politikai magazinban a regényíró Rumaan Alam esszéje leginkább azt járja körül, ami kétségkívül a Klara és a Nap egyik alapkérdése: hogy „a tudománnyal legyőzhető-e a halál”. Hogy van-e az emberben valami olyan mélyen rejlő tartalom, amely semmilyen technológiával nem reprodukálható. Alam szerint nem is annyira a könyv emberszereplői, hanem maga Klara, a Robot Barát a legfőbb érv amellett, hogy van: „ő még csak nem is él, de mégis tartalmaz valami megfoghatatlant. Van benne valami eredendő vallásos érzés”.
Egy másik amerikai magazin, az Atlantic kritikusa, Judith Shulevitz szerint Ishiguro fő témája a szeretet (hogy létezik-e magváltó szeretet; s az valóban képes-e arra, hogy megmentse az embert); a Los Angeles Review of Booksban Anita Felicelli szerint pedig úgy kell olvasnunk a könyvet, mint egy izgalmas kutatást az emberi szív különlegességéről.
A kritikák egy része a könyvet mint sci-fit vagy legalábbis a technológiai fejlődés veszélyeit bemutató művet vizsgálja – így például Ron Charles a The Washington Postban azt hangsúlyozza, hogy a regény azokról az új erkölcsi dilemmákról szól, amelyeket ez a fejlődés felvet, „miközben a környezet pusztul, és az embernek továbbra is szembe kell néznie azzal a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy halandó”.
A Nationben – a legrégebb óta létező amerikai politikai-kulturális magazinban – Katie Fitzpatrick politikai nézőpontból elemzi a regényt, annak egy rejtélyes mondatából kiindulva (amikor az egyik szereplő fasizmussal vádolja a másikat): „Korábbi regényeiben Ishiguro a fasiszta erőszakot félig elfojtott, szavakba immár nem önthető emlékként kezeli. Hogy Fukuyama kifejezésével éljünk, ezek a »történelem végén« született regények az ideológiák heves összecsapásait a múlt részeiként fogják fel.” Ahogy Ishiguro elmagyarázta a Nobel-díj átadásakor mondott beszédében, nemzedéke a kapitalizmus és a kommunizmus nagy összecsapásával a háttérben nőtt fel, és szemtanúja volt annak, amit sokan boldog végkifejletnek tartottak. „De most, visszatekintve, a Berlini fal ledöntése óta eltelt idő az önteltség idejének látszik, amelyben az ember hagyta, hogy a háború, az egyenlőtlenség, a jobboldali ideológiák, a rasszizmus a hagyományos és modernizált formáiban, jobb marketinggel eladott változataiban üszkösödjön és növekedjen. A Klara és a Nap, Ishiguro első Brexit és Trump utáni regénye az emelkedőben lévő szélsőjobbos ideológiákat ábrázolja: a fasizmus, sugallja, most már újra megfogalmazható.”
Végül (bár kritikák százait lehetne még idézni) Thomas Johnson a London Review of Booksban egy Ursula Le Guin-elbeszélést idéz a regénnyel kapcsolatban, amelynek hasonló az erkölcsi dilemmája: az, hogy az emberek (gyakran mint szülők) milyen kockázatokat és statisztikailag előre kiszámítható veszteségeket és szenvedéseket vállalnak/vállalhatnak a boldogság érdekében. És lehet-e az ember boldog ilyen áron (konkrétan: hogy a genetikai beavatkozás egyes gyerekek halála árán nyújt szuper lehetőségeket a többinek); ami – írja Johnson – lényegében ugyanaz a kérdés, amit már Dosztojevszkij is feltett A Karamazov testvérekben.
mnm
(Nyitókép: The Japan Times)