A láthatatlan rém


190 évvel ezelőtt, 1831-ben Magyarországon kolerajárvány pusztított. A tizenhét éves Gruber Georgina a Budai Várban próbálja átvészelni szűk családjával a karantén hónapjait. Sajnos, immár nekünk, a 21. század emberének is hátborzongatóan ismerős problémákkal kell megküzdeniük: a közeledő, halálos kór rémével, a pánikkal, a korlátozásokkal, az álhírekkel, a járványtagadókkal, a különböző – néha életveszélyes – gyógymódok hirdetőivel és magával a rejtélyes betegséggel is, ami immár hozzájuk egyre közelebb szedi áldozatait.

Fábián Janka Cholera-napló című, legújabb könyvében egy régmúlt halálos ragály történetét olvasva furcsán ismerős körülmények közé csöppenhetünk, és megállapíthatjuk, hogy 190 év alatt sok szempontból vajmi keveset változott a világ.

A júniusban megjelenő kisregénybe elsőként a Nyugati tér blog olvasói „lapozhatnak” bele.

Fábián Janka: Cholera-napló (részlet)

1831. július 15-én

Tegnap volt a születésem napja – 17 esztendeje jöttem világra, ugyanebben a házban, ahol ma is lakunk. Az ablakomból az Országház utcára látok, ami most furcsán kihalt. Máskor már pirkadattól lovak patái és kocsik, hintók kerekei csattognak a kövezeten, amit más talán zavarónak vagy fülsiketítőnek tarthat a szűk, visszhangos utcában, ám én ehhez már egészen hozzászoktam. Nekem ez a csend a különös, a szokatlan… egyenesen baljós.

Nem is csoda! Kora tavasztól, de főleg május vége óta szörnyűséges híreket kaptunk, először Oroszországból, majd a birodalom pereméről, Galíciából, végül a Tisza folyó mellől, ahogy a Felvidékről és később az Alföldről is… mintha napról napra közeledett volna hozzánk a láthatatlan rém, és végül elkerülhetetlenül meg is érkezett hozzánk. Tegnap, július 14-én, éppen az én születésnapomon közölte velünk édesapám, hogy a rettegett epekórság, más néven cholera felütötte a fejét Pesten, a Duna túlsó oldalán.

Mára pedig mihozzánk, Budára is megérkezett. Édesapánk a reggeli újságot olvasván elsápadt, és a Bécsi Magyar Kurirt összehajtva, az asztal fölött sokatmondón nagyanyámra nézett. Mi ketten is egymásra pillantottunk Vilma húgommal, és már tudtuk, mi állhatott az újságban.

– Budán is feljegyezték az első gyanús esetet – mondta végül apám gyászos hangon. Nagyanyám erre lehajtotta a fejét, és keresztet vetett. Apám ekkor felém fordult, és közölte, hogy mától a húgommal szobafogságra ítéltetünk – azaz úgynevezett karanténba záratunk, ami azt jelenti, hogy ismeretlen ideig ki sem tehetjük a lábunkat a házból.

Vilma nyomban elsírta magát, majd felpattant és kirohant az ebédlőből. Én, nagyanyámhoz hasonlóan csak a fejemet horgasztottam le, és hirtelen minden étvágyamat elveszítettem. Csak turkáltam a sült tojásban… Nagyanyám aggódva felém is hajolt.

– Zsini, drága, ugye nem érzed rosszul magadat?

Ijedten felnéztem, és gyorsan megráztam a fejem.

– Dehogy, nagymama! Nem, én csak… Tegnap, a születésnapomon édesapám megígérte, hogy ma kikocsizunk a hegyekbe, és hát olyan gyönyörű idő van!

Apám megköszörülte a torkát.

– Sajnálom, Zsini! Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni, és nektek még nehezebb. Fiatalok vagytok, Vilma még csak tizennégy esztendős, és odakint nyár van, káprázatos napsütés, hűs szellő, madárcsicsergés. Számomra is nehéz döntés ez, elhiheted. Igen, megígértem tegnap, hogy kikocsizunk… De akkor még abban reménykedtem, hogy kapunk egy kis haladékot, néhány napot, amíg még kiélvezhetjük a szabadságot. Nem így lett… a halálos kór még annál is gyorsabban terjed, mint amit az eddigi hírek alapján gondolhattunk róla. Nincs más választásunk: mind önkéntes fogságba vonulunk.


Azóta már sikerült Vilmát valamennyire megnyugtatnom, most itt szipog nem messze tőlem, az ágyán, konokul a fal felé fordulva. Mintha csak én tehetnék róla, hogy ebben az évben a szörnyű cholera meglepte országunkat, és immár két hónapja tizedeli a népét, tekintet nélkül korra, nemre és státuszra. Senkit sem kímél, és aki vesztére elkapja, az rohamos gyorsasággal általában az áldozatává is válik. Nincs rá ellenszer, gyógyító pasztilla vagy tinktúra, a tudós orvosdoktorok is tehetetlenek. És csúf halál ez! A kór hányással, hasmenéssel jár, valamint iszonyú gyomor- és bélgörcsökkel, általában egy-két nap alatt kínok között belehal az ember. Mindezt apám olvasta fel, még valamikor május elején, amikor az első hazai eseteknek híre futott. Vilma meg sem hallgatta… befogta a fülét, majd ugyanúgy kimenekült a szobából, mint ma, a reggelinél. Meg is mondtam neki akkor, hogy attól még, hogy nem vesz tudomást róla, a katasztrófa itt, nálunk is bekövetkezhet, és jobb, ha idejében felkészülünk rá.

Ám valójában erre nem lehet felkészülni, már én is látom! Órák óta itt ülök az ablaknál, és bámulok kifelé a verőfényes, kihalt utcára. Elkeserítő látvány! El is határoztam, hogy nem tétlenkedem tovább, és nem emésztem magam a sötét és gyászos gondolatokkal. Inkább elkezdem írni ezt a cholera-naplót, hogy részben magamnak, a családomnak, de – ki tudja! – talán egy kései utókornak is megörökítsem ezeket az előttünk álló szomorú, de egyben kivételes napokat, heteket, vagy amennyi időt kiszab nekünk a Gondviselő.

Július 16-án

Amikor ma kinyitottam a naplómat, és elolvastam a tegnapi bejegyzésemet, eszembe ötlött, hogy ha az utókornak is szánom ezeket a sorokat, nem ártana röviden bemutatkoznom. Gruber Georgina vagyok, budavári lakos, németes csengésű nevem ellenére büszke magyar honleány. Édesapám, Gruber Ottokár a lakásunk alatti cukrászdát üzemelteti – a Gruber cukrászda tortái messze földön híresek, a minap még Bécsből is volt látogatónk, aki egy ismerősétől hallotta, milyen ízletes süteményeket lehet nálunk kóstolni! Édesanyám sajnos tíz esztendeje meghalt, hosszan tartó, sok szenvedéssel járó betegség után. Vilma húgomon kívül van még egy testvérbátyám, Ignác, aki Bécsben patikáriusnak tanul, Lujza nővérem pedig már férjnél van, két kisfiú édesanyja, és a családjával a folyó túlpartján, Pesten lakik.

Családunk tagja még a nagyanyánk, idősebb Gruber Ottokárné, aki édesanyánk halála után Vilmát és engem, a család kisebbik gyermekeit felnevelte, és jelenlétével valamennyire enyhítette szülőanyánk hiányát, valamint igyekezett megvédeni bennünket édesapánk szigorától.

Vilma most is azt várta, hogy apánk tegnapi bejelentése után, miszerint nem tehetjük ki a lábunkat a házból, Nagymama majd tiltakozni fog, és szokás szerint kiharcol néhány engedményt, enyhítve a kérlelhetetlen parancsot. Ám ezúttal nem így történt. Nagymama azóta is csak hallgat, és Vilma ma reggel is hiába unszolta őt. A miénkkel szomszédos szobájában hozzám hasonlóan az ablaknál üldögél, és a főkötőjét hímezi vagy egy újabb csipketerítőt horgol. Vagy éppenséggel a kihalt utcát kémleli, akárcsak én.

Azt is elengedhetetlenül fontosnak tartom, hogy felidézzem, miképpen kezdődött ez a járvány.