Kívülállóként nehéz elképzelni, milyen nehézségekkel járnak a nevelőcsaládok mindennapjai. Stájn Emma Kőbölcső című regénye egy Németországba költözött magyar családról szól, akik kis híján belerokkannak egy erősen traumatizált kétéves gyerek érkezésébe. Stájn Emma kötete a nyitódarabja a Saját Szoba Könyvek-sorozatnak, amely olyan személyes, női perspektívából elbeszélt történeteket gyűjt egybe, amelyek témájuk súlyosságával és keresetlen őszinteségükkel megrendítenek és továbbgondolásra késztetnek minden olvasót. Mártonffy Zsuzsa, az Akiknek két anyja van című könyv szerzője, az Örökbe.hu alapító-szerkesztője kérdezte a Kőbölcsőről Stájn Emmát.
– A regény igaz történetet mesél el?
– Az utolsó poénig minden megtörtént velünk, a regény valós eseményeket örökít meg, de a gyámhivatal kérésének megfelelően és a történetben szereplő gyerekek védelmének érdekében a neveket megváltoztattam, sőt még a kutyánkét is, hogy ne legyünk felismerhetőek.
– A könyv egyik szála a befogadott kislány és nevelőcsaládjának története. A főszereplő anyuka hiába nevelt fel két gyereket, hiába dolgozott évekig a gyermekvédelemben, és van elméletben tisztában a traumatizált gyerekek működésével, a saját életében mégis sokkolja a kicsi viselkedése. A kétéves Lulu folyamatosan eszik, dührohamokat produkál, és egy pillanatra sem viseli el, ha nem vele foglalkoznak. Hogy lehet jól kezelni egy ilyen helyzetet?
– Ha letesznek az ember elé egy zsák cementet, akkor viszonylag reálisan meg tudja becsülni, hogy képes-e bevinni az udvarra, vagy sem. A férjem bevinné, én viszont tudom, hogy már attól is beállna a derekam, ha csak ránéznék. Egy családból kiemelt gyerek állapotát viszont nem ilyen egyszerű reálisan felmérni.
Nálunk az a közel sem ritka eset állt fent, hogy egy olyan kislányt kaptunk, aki kőkeményen ott kapott el minket, ahol a legjobban fájt. Mögöttünk már volt egy határátkelés: a semmiből építettünk magunk körül új otthont, karriert, családi rendszert egy másik országban; mindezt úgy, hogy összetartottunk, és az egységünk kikezdhetetlensége volt a sikerünk záloga. Lulu pont ebbe nyúlt bele: neki ez az egység valami bizonytalan, rémisztő jelenség volt, és minden erejével azon munkálkodott, hogy az általa korábban megélt rossz, de legalább ismert és kiszámítható rendszer vegye újra körül. Ösztönösen vette célba először a férjemet, majd a lányomat, hogy megbontsa ezt az egységet, és egy másfajta légkört idézzen elő. Mindezt persze nem tudatosan, de nagyon jó ösztönökkel. Ezeknek az érzelmi sérüléseknek a kezelése jórészt a nevelőcsalád találékonyságán, kitartásán és terhelhetőségén múlik. Nincs általános recept, nincs felírható terápia. A legjobb szerintem az, ha ilyen esetben több oldalról megtámogatják a nevelőszülőt, az egyéni szükségleteinek megfelelően. Kell szupervízió, esetmegbeszélés, szabadidő, külön én-idő, megbecsülés, elfogadás; sajnos a magyar rendszerből hiányzik ez a fajta rendszerben gondolkodás, pedig a nevelőszülő szükségletei nagymértékben befolyásolják a gyermek jólétét is!
– Miért nem adja fel a család, miért nem válnak meg a kislánytól, aki szinte pokollá teszi az életüket?
– Egy esetleges visszaadáshoz szerintem két lépcső vezet. Az egyik a feladás, a másik pedig az elengedés. Az elején fel akartuk adni. Minden egyes nap. Többször is. Hogyan kellene visszaadni, jöjjön-e helyette másik gyerek, vagy ne; ezen dilemmáztunk esténként. Ebben a fázisban a gyerek érdeke, az ő nézőpontja teljesen érdektelen volt számunkra, csakis a saját diszkomfortérzésünkre fókuszáltunk. De annyira lekötött minket a mindennapos harc és küzdelem a túlélésért, hogy akármilyen hihetetlen is, a megoldáskeresésre nem maradt energiánk. Az idő múlásával aztán új szempontok is kezdtek bekúszni a képbe. Ezerszer végigjátszottuk például, hogy mi lesz, ha már nem lesz velünk. És kezdtünk tovább látni annál, hogy akkor visszarendezzük a szobáját dolgozónak. Ezen a ponton túljutva már az is szempont lett, hogy hova kerül, és hogy jó legyen neki. Ez szerintem már az elengedés fázisa. Eljátszottunk a gondolattal, hogy befogadja mondjuk egy egyedülálló nő, akin kedvére csünghet éjjel-nappal. Biztosan nagyon jól érezné magát ebben a helyzetben, de akkor hogyan tanulná meg, hogyan kell alkalmazkodni, testvérekkel, háziállattal, szülőkkel élni? Rájöttünk, hogy nekünk se mindegy, hová kerül, viszont ha azt mondjuk, hogy vége, akkor a jövőjébe már nincs beleszólásunk. Képtelenek voltunk mindannyiunk számára megnyugtató döntést hozni, mert az, hogy visszaadjuk, csak nekünk lett volna megnyugtató, ami viszont összességében mégsem volt megnyugtató nekünk sem.
– A könyvben is ugyanilyen őszintén tárod elénk a hétköznapokat. Miért érezted úgy, hogy le kell írnod a veletek történteket?
– Soha nem voltak írói ambícióim, mióta lediplomáztam, húsz éve a szociális szférában dolgozom; a „művészvilág” mint életforma sosem állt közel hozzám. A minket ért traumalavina kellős közepén akadt a kezembe Péterfy-Novák Éva Egyasszony című regénye, aminek hatására átszakadt bennem egy lelki gát, és a történet hetek alatt szó szerint kifolyt belőlem. Egyfajta trauma-feldolgozás volt ez számomra, a könyv alapvetően nem a nyilvánosság számára készült. Az írás közben döbbentem csak rá, hogy ez egy olyan rés a pajzson, ami számos családot érint, és amiről beszélni kell, mert nincs ilyen jellegű magyar irodalom a témában.
– Magyarországon folyamatosan rossz híreket olvashatunk a sajtóban a gyermekvédelem állapotáról, a pénzhiányról, a visszaélésekről. A Kőbölcső alapján a német gyermekvédelem sem tökéletes. Miben látod a két ország rendszerének a különbségét?
– Többször megfordult a fejemben, hogy a helyszínt egyáltalán nem nevezem meg. Ez a történet alapvetően egy magyar családban játszódik. Igazából teljesen mindegy, hogy ők földrajzilag hol helyezkednek el, a hangsúly a mikrokörnyezetben zajló érzelmi folyamatokon van. Egy olyan országot sem tudnék megnevezni, ahol a rendszer hibátlanul működne, az azonban saját tapasztalat, hogy Magyarországnak és Németországnak egyaránt van hová fejlődnie.