A Szolgálólány meséje és az Alice Csodaországban találkozása egy lenyűgöző történelmi regényben, ami egyszerre disztópia és krimi. Ezt kínálja A bűnevő. Főhőse egy lány, aki a 16. századi Angliában a királyi udvar intrikáiba keveredik, majd egyedül száll szembe a hatalmasokkal. A könyvet a szerző, a drámaíró-tanár, Megan Campisi ajánlja az olvasók figyelmébe.
Megan Campisi írása a Nyugati tér blognak
Kedves Olvasó!
Szeretem a sötét tündérmeséket. De a gyerekdalokat talán még inkább. Rövidek és tömörek, olyanok, mint egy titkos kód, ami a kultúránk történetét rejti, amelynek igéző, varázslatos töredékei, darabkái megjelennek az esti mesékben, a játszótereken vagy az osztálytermekben. Mivel a szóbeli hagyomány részei, a gyerekdalok is úgy őrződnek meg és úgy újulnak meg, hogy elhangoznak; mint egy régi, de örökzöld telefontréfa. Amikor felfogjuk őket, ezek a versikék izgalmas kirakóssá válnak, amit szeretnénk összeállítani és újra szétszedni. Szeretem azt gondolni, hogy A bűnevő az én gyerekmondókám hosszú változata: a történelem, a kirakós játék és a képzelet elegye.
A bűnevő történetének egy kicsi része személyes. Bár May könyvbeli útja fikció, mégis szorosan kötődik egy konkrét emlékemhez. Katolikusnak neveltek. 12 éves korom körül egy rokonom leültetett, és azt mondta, bűnös vagyok. Talán jóvátehetetlenül elátkozott. Ez teljesen letaglózott.
Később megértettem, hogy vannak tények… és vannak vélemények. És, amikor találkoztam a bűnevéssel, arra gondoltam, hogy milyen érzés lehet egy lánynak, hogy nemcsak egy túlbuzgó rokon átkozza meg, hanem az egész társadalom? Hogy éli ezt túl? És mi történik akkor, ha úgy dönt, nem azzá válik, akinek a többiek szerint válnia kellene? Szóval, May fejlődéstörténete bizonyos értelemben a sajátomból nőtt ki. Tömörítve, sűrítve – és egy leprással megtoldva. Számomra May története arról szól, hogyan találod meg az igazi családodat és hogyan leszel képes az igazi önmagad megvalósítása mellett dönteni.
Szerintem a bűnevés részben keresztény, részben pogány szokás. Tudtam, hogy az írás során nekem is olyan világot kell teremtenem, amely részben történelmi, részben fikciós. Azt akartam, hogy a bűnevés ne csak egy posztmortem rítus legyen (ahogy valójában volt), hanem két ember mély és szükségszerű lelki közössége. Ismét a saját katolikus múltamból merítettem. Emlékeztem a nagyanyám lelki békéjére az utolsó kenet felvétele és a végső gyónás után. A gyónás szentsége hatalmas erőt ad; szerettem volna ezt megjeleníteni. És arra gondoltam, érdekes lehet, ha egy ennyire szent – szinte mágikus – tettet épp a testet öltött profán, a bűnevő hajt végre.
Az olvasókat nem fogja meglepetésként érni, hogy a további inspirációt A bűnevőhöz a színház iránti szerelmem jelentette. Az előadás, a performance sokféle formában megjelenik a regényben; a színésztrupp előadásától kezdve a bűnevés közösségi rituáléjáig. Az Erzsébet-kor egyébként is a színház fényes és gazdag korszaka volt, és külön öröm volt az olyan színháztörténeti részletekkel való bíbelődés, mint a korabeli arcfesték alkalmazása vagy a díszletek kialakulásának módja, amiket a többi színházmániás kedvéért építettem a regénybe.
És még egy dolog! Egy régi példabeszéd szerint valójában csak kétféle történet van: egy ember útra kel vagy egy idegen a városba érkezik. Azt hiszem, van egy harmadik is: egy nő megszegi a szabályokat. Engem ez a harmadik érdekel. Azt hiszem, mindig is ezt fogom elmesélni más-más módokon.