Eddie Jaku mindig és elsősorban németnek tartotta magát, és csak azután zsidónak. Büszke volt a hazájára. De ez egy csapásra megváltozott 1938 novemberében, a Kristályéjszakán, amikor megverték, letartóztatták és koncentrációs táborba hurcolták.
Az ezt követő hét évben Eddie-nek nap mint nap elképzelhetetlen szörnyűségekkel kellett szembesülnie előbb Buchenwaldban, azután Auschwitzban, majd pedig a nácik erőltetett menetében. Mivel túlélte, Eddie megesküdött, hogy ezentúl mindennap mosolyogni fog. Azzal tiszteleg az elveszítettek előtt, hogy elmondja a történetét, közkinccsé teszi a bölcsességét, és a lehető legjobb életet éli.
A hamarosan megjelenő A világ legboldogabb embere című könyvében a százéves Eddie – Edith Eva Egerhez és Viktor E. Franklhoz hasonlóan – arról ír, hogyan találhatunk rá a szabadságra és a boldogságra a legeslegsötétebb időkben is.
Ma január 27. van, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának 76. évfordulója, a holokauszt nemzetközi emléknapja. Eddie Jaku soraival az áldozatokra emlékezünk.
Eddie Jaku: A világ legboldogabb embere (részlet)
172338 – ez volt az én számom. Onnantól ennyi volt a személyazonosságom. Még a nevemet is elvették – nem voltam többé ember, csak egy lassan forgó kis fogaskerék a hatalmas gyilkológépezetükben. Amikor a karomra tetoválták ezt a számot, lassú halálra ítéltek, de előbb még meg akarták törni a lelkemet is.
A barakkban négyszáz másik európai zsidóval éltem együtt: voltak magyarok, franciák, oroszok. A foglyokat „faj” és kategória szerint elkülönítették egymástól. A zsidók ebben a barakkban voltak, a politikai foglyok egy másikban. Hitler szemében persze mind ugyanolyanok voltunk, de hát különböző országokból érkeztünk, más társadalmi osztályokhoz tartoztunk, más volt a foglalkozásunk. Itt mindenkit összeeresztettek. Sokan nem is beszéltük a másik nyelvét, és nem sok fogoly akadt, akivel lett volna közös pontunk. Engem mélységesen megdöbbentett, hogy ennyi különböző országból érkezett idegennel együtt raboskodom itt. Egyetlen közös volt bennünk, a zsidóságunk, de hát még ez is egészen mást jelentett az egyes foglyoknak. Voltak köztünk nagyon vallásosak. Mások, mint én is, szinte nem is gondoltunk rá, hogy zsidók vagyunk, mielőtt a származásunk megbélyegzést jelentett volna. Gyerekkoromban mindig is büszke németnek tartottam magam. Ezért érződött teljes őrületnek, ami velünk történt, ezért kérdezgettem folyton, hogy miért. Miért?
Még most sem tudom felfogni, miként történhetett meg, hogy azok az emberek, akikkel együtt dolgoztam, együtt tanultam, együtt sportoltam, ilyen állatokká váltak. Hogyan változtathatta Hitler ellenséggé a barátainkat, hogyan csinálhatott zombikat a civilizált németekből? Hogyan lehetett ilyen gyűlöletet gerjeszteni?
Vannak túlélők, akik folyton azt hajtogatják, hogy a világ rossz, hogy mindenkiben ott a gonosz. Ők nem lelnek szemernyi örömöt sem az életben. Ezek az emberek sosem szabadultak fel. A meggyötört testük hetvenöt évvel ezelőtt ugyan kiszabadult a táborokból, ám a megszakadt szívük ott maradt. Ismerek túlélőket, akiknek nem volt olyan szerencséjük, hogy a szenvedés terhét letéve megtapasztalhassanak egy új, felszabadító érzést: immár kaput nyithatnak a boldogságnak. Még nekem is sok-sok évbe telt, mire felismertem, hogy amíg csak félelmet és fájdalmat őrzök a szívemben, addig sosem leszek igazán szabad.
Nem kérem túlélő társaimtól, hogy bocsássanak meg a német népnek. Én magam sem tudnék megbocsátani. De meglehetősen szerencsés voltam – életem során elég szeretetet és barátságot kaptam, hogy el tudjam engedni a dühöt, amit a németek iránt éreztem. Semmi haszna sincs ragaszkodni a dühünkhöz. A düh félelmet szül, ami gyűlölethez vezet, az pedig halálhoz.
Az én generációmban sokan ennek a gyűlöletnek, félelemnek az árnyékában nevelték fel a gyerekeiket. De nem tesz jót a gyerekeknek, ha arra tanítják őket, hogy féljenek. Ez az ő életük. Minden percét élvezniük kellene. Mi hoztuk a világra őket, és segítenünk kell nekik, nem pedig negatív gondolatokkal nyomasztani. Fontos lecke ez, amelyet nekünk, túlélőknek, meg kell tanulnunk. Noha a szívedben te magad nem vagy szabad, ne vedd el a gyerekeid szabadságát is! Én mindig azt mondom a gyerekeimnek: „Azért hoztunk titeket a világra, mert szeretni akartunk. És ti ezért nem tartoztok nekünk semmivel. Csak szeretetet és tiszteletet szeretnénk cserébe.” Én erre vagyok büszke – a családom az én életművem.
Eddie Jaku A világ legboldogabb embere című könyvéből a fenti részletet Nagy Gergely fordításában közöltük.