50 évvel ezelőtt, 1970. november 25-én halt meg Misima Jukio, az Egy maszk vallomásai japán írója.
Simon Márton írása a Nyugati tér blognak
Erdős Györgynek és Gy. Horváth Lászlónak, tisztelettel
Ma ötven éve halt meg. Akkor zajlott le az a grandiózus színdarab, az általa vezetett, rövidke katonai puccs, ami idealista lázálmok és excesszív halálvágy bevonása nélkül egyszerűen értelmezhetetlen. Annál is inkább, mivel pontosan tudható, az az elképzelés, ami alapján vissza akarta helyezni a császárt a tényleges hatalomba (leegyszerűsítve: névleg ezért volt a puccs) semmilyen reális alappal nem bírt. Egyrészt azért nem, mert ekkor már 1970-et írunk, rég túl vagyunk a Tokiói Olimpián, Japán szerepének háború utáni rehabilitációja a nemzetközi színtéren megtörtént, dübörög a kimonós-cseresznyevirágos-szusis szelíd okkupáció, a Buborékgazdaság legszebb évei közelegnek. A rohamtempójú fejlődés egyre határozottabban egyfajta jóléti krízisben tartja az országot, amiből nem fog kiszállni, ha belepusztul sem, noha a leszakadt régiók valódi arca nagyon messze esik a decens nagypolgári jóléttől, amiben Misima az idézőjeles Japán elvesztén bánkódik – hogy milyen ez az arc, azt hat évvel Misima halála után tudjuk meg a pályakezdő Murakami Rjú briliáns első regényéből (Majdnem átlátszó kék / 限りなく透明に近いブルー). Másrészt azért nem bírt semmilyen reális alappal ez a puccs, mert olyan ideált követett, amely ténylegesen szinte sosem létezett. Hosszan lehetne tárgyalni ennek részleteit, de röviden összefoglalva: Misima japánság-képe dermesztően hasonlít Isten városára, ahogyan Szent Ágoston elképzelte – légies, tiszta, hiba nélkül való, ragyogó, romolhatatlan, más szóval halott és üres. Bár örök. Ezt pedig semmilyen katonai puccsal nem lehet elérni.
Ha Misima Jukióról beszélünk, gyakran támad olyan érzésünk, valami apró részletet mindig hozzá kell még tennünk, mert azzal majd valahogy száznyolcvan fokot fordul a kép, hirtelen ettől az utolsó részlettől lesz jól érthető minden. Mintha létezne egy olyan szög, ahonnan nézve ő mindenestül szerethető és semmiben nem hibás. Valószínűleg nem létezik. Bár ami jelen helyzetben az évforduló miatt kikerülhetetlen, egyébként is feltűnő: Misima egész élete és életműve kényszeresen a halála, az utolsó nagy szereplése felől értelmeződik, még akkor is, ha ez legtöbbször evidensen nem vet rá jó fényt, és feleslegesen ad némi bulváros ízt egy párját ritkítóan nagy író utóéletéhez, akit a fenti akció miatt ráadásul hazájában egyes beszámolók szerint mezei futóbolondnak tartanak ma is. Egy másik olvasat Kavabata Jaszunari Nobel-díjas íróé, Misima mesteréé és atyai barátjáé, aki két évvel utána lett szintén öngyilkos. Ő azt mondogatta előtte, hogy meglátogatta Misima szelleme.
Sokkal korábban pedig szintén ő, hogy két-háromszáz évente egyszer születik ilyen tehetségű író, mint Misima Jukio, és ezzel, minél többet olvastunk a könyveiből, annál inkább egyetérthetünk. Thomas Mann huszonöt évesen írta meg A Buddenbrook házat, Misima egy évvel fiatalabb, amikor kiadja az Egy maszk vallomásait (仮面の告白), ekkor már kész író. Ez lesz nemcsak a saját homoszexualitásával való szembesülés különleges szépségű dokumentuma, hanem Misima legjobb írói tulajdonságainak enumerációja is. Nemcsak a kiváló arányérzékkel szabott aszimmetriák, erős felütések, nemcsak a részletek, a helyzetek – de ekkor már kész a Misima-féle „bekezdés” is, amit Nádas Péter 1990-es kiváló esszéjében (Misima-mondat, Holmi 1990/5., valamint olvasható Nádas Arbor mundi című válogatott esszéit tartalmazó kötetében is) azonosít be nagyon pontosan: Misima Jukio szövegeinek alapvető szervezőeleme és zárt egysége a bekezdés. Nem a kiugró erősségű mondatok, nem annyira a többnyire laza asszociációkra emlékeztető és hirtelen, elvágólagos lezárásokra épülő szerkezet, hanem a bekezdés. Alkalmanként mintha egy prózaversekből összeállított narratív szöveget olvasnánk.
Erre az egyik legjobb példa a Halál nyár közepén (真夏の死) című novella, ami a tengerről szól, illetve egy infarktusról a tengeren. Középkorú nő a kánikulában a sekély vízben, a csillogást nézi. Van egy alig észrevehető pont a szövegben, ahol már csak az üres csönd van ott, a nő sehol. Minden tökéletesen fókuszban van tartva, a hullámokat látjuk, a csillogás megvan, ő tűnt el. Mint Francis Macomber Hemingwaynél, akit két hüvelykkel a nyakszirt fölött talál el a felesége, egy kicsit oldalt. A tragédiát pontossággal vagy kitakarással rajzolni körbe, hogy mindenestül meglegyen, mert látszódnia kell, mekkora, és attól lesz ott, hogy nincs ott. Egy másik, hasonlóan finom húzása, amikor a Siga templom szerzetese és a szerelem című novellában hosszú oldalakon keresztül taglalja a Tiszta föld Buddhizmus toronymagas gyémántvirágokkal és aranyló nektárfolyókkal teli pazar birodalmát, hogy azután egy rövid és semleges hangvételű történetben tudósítson róla, egy öreg szerzetes ezt veszíti el, amiért áldozatos, hosszú élete végén szó szerint egyetlen pillantásra halálosan beleszeret egy császári ágyasba.
És ezt bármeddig folytathatnám – Misima szövegei bővelkednek a nem elfelejthető részletekben és megoldásokban. Viszont már ekkor, az Egy maszk vallomásaiban tetten érhető korláttalan vonzalma az erőszakhoz, a vérhez és a brutalitáshoz: a szöveg beszélője első magömlését Guido Reni Szent Sebestyén című festményét nézve éli át. Az Aranytemplom (金閣寺) főhőse vetélésig tapos egy terhes nő hasán. Egyik leghíresebb darabja, a Hazafiság (憂国) lényegében egy szexuális aktus és egy kettős öngyilkosság igen formális megvalósulása. Ezekhez képest a frontra induló katonatisztet anyatejjel búcsúztató kedves szinte zsánerkép. Erósz és Thanatosz, pusztítás és éteri szépség, hideg fejű figyelem és önelvesztő extázis, mindig, újra és újra és újra. Ezekhez kapcsolódik egy ponton a Császár monomániás tisztelete. A japán identitásban vélhetően azt az egységes hátteret fedezi föl magának, ami ezeket a fenti tulajdonságait egy vállalható inerciarendszerbe helyezi el, egyszersmind az egésznek mélyebb értelmet ad. „A japánok olyanok, mint a gyerekek, vonzódnak a kegyetlenséghez és a virágokhoz.” Utolsó éveiben tisztán érezhetően, egyértelműen csúszik az ismert végkifejlet felé. Hosoe Eikoh fotóművész még csinál róla egy sorozatot, ez lesz a Rózsáktól kínzatva (薔薇刑). Felzaklatóan szép. Mire megjelenik, Misima már nem él.
„Az emberi faj igaz történelme, az emberi érzelmek története”, idézi E. M. Forstert Henry Scott Stokes, Misima barátja a róla szóló életrajzában. Ez esetünkben a legijesztőbb lehetőség mind közül. Misima Jukio a XX. század egyik legfontosabb írója. Megítélésem szerint, ha sebészi pontosságú részvétlenségét alkalmanként ki tudja kapcsolni, és ha nem ennyire teljes egészében humortalan, most a legnagyobb, Akutagava mellett lenne a helye. Talán így is ott van. A politika ugyan másik kérdés, bár első pillantásra is látszik: az ő „krízise” nem a nacionalizmus kontra globalizmus, hagyomány kontra modernitás stb. krízise, az ő krízise a valóság kontra ideálok fel sehogy sem oldható ellentéte. Egész életműve így csodálja a pusztulást, újra és újra meggyőződve róla: az igazi szépség az, ami már nincs, csak a képzeletünkben létezik. Ehhez nőtt fel 1970. november 25-én. Rövid, de igen gazdag élete végén úgy szúrja hasba magát, ahogy az Aranytemplomot kell felgyújtani: a tökéletesség felé tett utolsó lépésként. „Tudni annyi, mint tenni.”
Amikor aznap reggel elindult otthonról, egy cetlit hagyott az asztalán. 限りある命ならば永遠に生きたい – „Az emberi élet rövid, de én örökké akarok élni.” Eddig milyen jól halad.