Megfigyelési effektus


Borsik Miklós az Átoknaptár című első verseskötetében egy ablak elé vezeti az olvasót. Ő maga aztán átlép a kereten a túloldalra, ahová az olvasó már csak a tekintetével követheti. Leheletünk kicsapódik az üvegen. A túloldalon pedig megmozdulnak a tárgyak.

Borsik idegenvezető. Sétál, fut, vonatra és buszra száll, mindeközben pedig képeket mutat gondolat helyett. „Tompa aggyal írja meg, milyenek a fények a kólapocsolyában.” Rámutat, mire kell figyelni: „keresd a fát”, a „legelső engedékeny ágat”. Lassan pásztázza a járdát, az épületeket, mi pedig tehetetlenül az ő sétatempójához igazodunk, néha már dühös türelmetlenséggel, ahogy meg-megáll. Gunyorosan meg is köszöni: „Kedves / tőled, hogy hasonlítasz és sétálsz.” Verseit olvasni is csak lassan lehet, ahogy bolyongunk (borongunk?) vele a térben. Mert az idő, az nem kérdőjeleződik meg. Az idő minden versben – van és telik, hiába viaskodnánk vele: „A tavaszt utáld […], a telet, […] az őszt. […] Utáld a nyarat.” Az évszak dér, napsütés vagy avar, vékonyan befedi a terek tárgyait. Az idő apropó. „A január sodródik, / mint egy pehelykönnyű pók.” A kettős szerkezet is erre utal – míg a tartalomjegyzék hónapról hónapra, évszakról évszakra halad, addig a szövegek más logika alapján rendeződnek, a kötet egyre gonoszabb képeket mutat, egyre gúnyosabb attitűddel. Nehézkes séta, az útszélen a váratlan, ritka obszcenitás kilométerkövei.


Nem óvatosság ez a tempó – komótos, elszabadult kíváncsiság. Borsik közhelyek és emelkedettség nélkül találja meg a lírait a mindennapi jelenlétben. Élesen kifigurázva oldja el a hétköznapokat a gyakorlattól. Ez a megtalálás, ez a létben való feloldódás az, ami életet lehel a tárgyakba – és így halálra is ítéli őket: „fekete seprűvég. / De ott van benne az elgázolt sün szerénysége. / Mintha nem a kerék, a tekintet / nyomná össze”.

A feloldódás azonban nem barátságos, nem nyugodt és nem kényelmes, pedig így tartjuk számon, amikor a funkciótól elvonatkoztatva a mindennapi helyekben, eseményekben, mozdulatokban megtaláljuk a költészetet. Továbbra is szép, de kegyetlen, dühös és nem kívánni való. Az elszórt rímek, a meg-megtalált metrum is – parodisztikusan pontosak vagy épp kellemetlenül asszonánsak. Keserű humor. Borsik kiemel és kinevet, felemel és leránt: „Ha este futni indulsz, felemelkedik egy madár, / hogy ürülékét szétossza a kilométerkövek között. / Van, hogy a célt elhibázza, / de nem látod, csak érzed, ahogy nyakon csíp a fos.” Ugyanitt: „Nyeld le, légy szíves, / ezt a biciklicsengőt.”

Borsik tekintetétől válnak aktív cselekvővé a tárgyak, a természet. Hiszen „aki / fázik attól, ami nem emberi, / gyorsan megszemélyesíti”. Addig-addig egyenrangúsít – „emeli fel” a tárgyat és „tolja le” az embert –, míg el nem kezdünk mi is lapos ontológiában gondolkodni. Míg az ember a vers peremére nem szorul – szempárként, minket irányító tekintetként. Vagy a tekintet tárgyaként, mint egy a többi tárgy között. A szánalom öreg pozdorjalapjait összetartó műgyanta. „Ki fognak rántani belőled / egy teljes pikniket.”

Ez a szempár valahogy mégis magában és hozzánk is beszél. Fitymáló apaként instruálja és oktatja ki a kísérteties E/2-t: „Állj ki az ablakba, / barátkozz a tériszonnyal, / hátha az agy a kezedből, / mint a postagalamb, / hazarepül.” (13.) Legyél inkább játékszer, mondja: „A július kiejt, mint a vizsla / a szájából egy kopaszodó teniszlabdát. […] Nyálasan gurulsz.” (9.) Tehetetlenek vagyunk mi, olvasók. Mint eldobott labda, más által eldöntött pályán haladunk. Elénk tárul a látvány: a telepi panel megállíthatatlanul közeledő oldala. Többször lepattanunk, mielőtt beragadnánk két forró emelet közé. Akár a kötet verseiről. Innen pedig már semmilyen kéz nem mozdíthat. Csak már ha kihűlt a fal, a durva versek, enged el bennünket a hőtágulás.

Szenderák Bence

A nyitóképhez Máté Péter fotóját használtuk.