Köztudott, hogy az énekesnő rajong az angyalokért. A tavaszi karantén ideje alatt kipattant a fejéből egy ötlet, amely valódi összművészeti vállalkozássá nőtte ki magát. A középpontban az angyalok állnak, na meg egy édes kislány, akinek gyönyörű a hangja. A tét nem kisebb, mint hogy megmarad-e a Földön a zene.
– Mesélted, hogy az Angyalkert ötlete az erkélyen üldögélés közben lepett meg. Melyek még a kedvenc ihlető helyszíneid, helyzeteid?
– Általában szeretek sötétben lenni, amikor dalszövegeket vagy dallamokat boncolgatok. Most azonban teljesen más volt a helyzet. Egy verőfényes napon ücsörögtem az erkélyen, és bumm!, megjött a mese. A másik kedvenc alkotóhelyem a kád. Néha víz sincs benne, egyszerűen csak ruhástul beleülök. De igazából bárhol tudok alkotni, ha van lehetőségem elvonulni egy kicsit.
– Mi adott erőt ebben a nehéz évben, amikor a több száz lefixált koncertedből csak néhányat lehetett megtartani?
– A jövőkép, amit minden egyes nap táplálok. A hit, hogy felállok ebből a helyzetből, és akkor még erősebb leszek.
– Mi volt a legnagyobb örömöd az idén?
– Amikor megtaláltam a kislányt, Majer Jázmint, aki a mese főhősének, Pollynak a dalait énekeli a könyvből készülő musicalben. Pont ezt a hangszínt kerestem, és az angyalok úgy alakították, hogy megtaláljam.
– Ki a kedvenc angyalod?
– Gábriel. Hosszú évek óta velem van és vigyáz rám. A koncerteken is ott van velem, mindig eléneklem a Gábriel című dalomat. Ő erős és magabiztos, nyugodtan rábízhatom magam. Még sosem hagyott cserben. A mesében Ámor a szívem csücske, imádom, hogy Elvis a kedvence, és mindig rock and roll szól, ha színre lép.
– Van olyan történeted, amikor az életben érezted, hogy egy angyal segít?
– Nem tudok egyetlen alkalmat kiemelni, mert az angyalok folyamatosan ott vannak velem. Gyerekkoromban egyszer lezuhantam az emeletről. Három-négy éves lehettem. Mindenki megdöbbent, hogy nem lett semmi bajom. Én csak egy macskára emlékszem, akit meg akartam érinteni, és aztán csak puhaságot éreztem. Pedig lépcsőkre estem. Talán ott voltak akkor is, és tompították az ütközést.
Fotó: Rosta Márk
– A könyvben mi fűződik a te és mi a szerzőtársad, Ordódy Eszter nevéhez?
– A mese maga, a történések, a cselekmény, a karakterek és a dalszövegek én vagyok. Eszter a párbeszédeket írta. Azt kértem tőle, hogy legyen vicces. Nagyon klassz humorérzéke van. Azt szerettem volna, hogy a gyerekek sikítozva nevessenek egy-egy jelenetnél. Szerintem ezt Eszter tökéletesen hozta, és ezt a hangulatot persze csak fokozzuk majd a musicalben, ami ha minden jól megy, jövőre színpadra áll. A zenéket Szakos Krisztiánnal írtuk.
– Hogy tetszenek az illusztrációk?
– Nagyon elégedett vagyok a rajzokkal (Matyus Dóra és Máthé Kata alkotásai – a szerk.), pont olyanok, mint ahogy a fejemben láttam a történetet. Nem titok, hogy a fő cél egy rajzfilm megvalósítása.
– Kiknek szántad a könyvet?
– Elsősorban gyerekeknek, meg gyereklelkű felnőtteknek, akiknek fontos a hit. Olyanoknak, akik szeretik a csodákat és az angyalok óvó szárnyait. Olyanoknak, akik hiszik, hogy a zene gyógyít és szépíti a lelket. Akik hozzám hasonlóan hiszik, hogy van odafenn valami, valaki, aki pontosan tudja, hogy mit miért mér ránk. Ennek a modern mesének a mélyén egy szép értékrend rejlik, ami – úgy érzem – még igenis fontos és kell a világnak, ez a hit, a remény és a szeretet ereje.
Dudics Emese
Nyitókép: Rosta Márk