Jobbra mész át a hídon, le a lépcsőn, felnézel az utcatáblára, balra kell menni… emlékszem, hogy balra… holtbiztos, hogy balra… befordulsz balra, mész, mész. Igen! Ezeket az ajtókat már láttam! Szűk az utca. Itt minden szűkös… a levegő is. Az a minioltár tegnap is ott volt a falon? Dagasszameg! Nem jó! (Valójában nem azt mondod, hogy dagasszameg!) Ez nem az a bal. Elvétetted. Vissza. Újra. Mész, mész, mész… jobb kanyar a cirmos macska mellett (a flegma ásítása őrjítőmód zuhan az ember arcába), megint egy jobbos, hídon fel, hídon le, a nap éget, a pára fullaszt, a csatornák kipárolgása émelyít. Megérkeztél. Eltévedtem.
Isten hozott a Velence-default programban!
Kevésbé zöld, mint a mátrix hipervalósága, de a napszemüveg általában itt sem árt.
Bálint Réka írása a Nyugati tér blognak
Egy velencei ösztöndíjhoz „számtalan diplomával, ajánlólevéllel, nyelvvizsgával felszerelt húszévesnek kell lenni” – írja Bánki Éva a Telihold Velencében című új könyvében. Zavarban vagyok. Én egy ilyenféle huszonéves voltam. Mentségemre, csak két hét jutott. Mentségemre az élhetetlen júliusban, amikor a fojtogató meleg és a birkaturizmus Molotov-koktélja kiütéssel győz az idegrendszeren. Már hét éve, hogy két hetet Velencében tölthettem egy ösztöndíjprogram keretében. 2020 júliusában pedig kicsit visszatérhettem a lagúnák városába Bánki Éva kultúrtörténeti útinaplójával, amivel számomra Velence eddig ismeretlenebb oldala is kirajzolódott.
Velencét nem nehéz elhelyezni a térképen:
Észak-Olaszország.
Veneto régió.
Az Adriai-tenger északi csücske.
A helyzet valamivel bonyolódik, amint kultúrföldrajzilag szeretnénk meghatározni. Megnyugtató, ahogy ezt Bánki Éva is megerősíti könyvében: ez már a kora középkorban is komoly fejtörést okozott. A Nyugat keleti kapuja? Vagy a Kelet nyugati kapuja? A Római Birodalom része, de mégis több szállal kötődik Bizánchoz. Katolikus, de mégis leginkább Velencei hitvallását tekintve, olasz, de saját velencei dialektussal. Kisváros, nagy önérzet, még nagyobb ambíciók és hatalmi törekvések.
Ez aztán még inkább bonyolódik, ha a jelenben szeretnénk elhelyezni ezt a várost, mert a szimbólumrendszerek és a nagy kultúrtörténeti mítoszok összecsapnak a lagúnák fölött. A tükrök városa, az illúziók városa számtalan narratívát épített ki maga köré. De aggodalomra semmi ok. A Velence-mátrixban mindenki azt az illúziótablettát kapja, amiért befizetett az automatánál. Felszínes romantika-csomagra vágysz? Nyomd be a B12-es kódot, megkapod a szív alakú, piros plüssös gondolákat, az olasz pizzériákat, a rámenős rózsaárusokat, a csöpp kis muránói dísz-üvegállatkákat, a tollas-pompás maszkokat. Netalán Thomas Mann nyomasztó Velencéjére vágynál, magányra, befelé fordulásra, lírai depresszióra? Nyomd be a C15-ös kódot, és mehetsz, a város éjszaka az ellenséged, minden pórusodban érzed véges létét, a pusztulás, a süllyedés elkerülhetetlenül dekódolva van a felszín alatt. Unod már a busójárás primitív, nyílt szexualitását, inkább a szofisztikált alakoskodásra, karneváli vigasságra vágynál Casanova élvhajhász városában? Nyomd be a D11-es kódot, és már el is vesztél februárban a maszkabál és a kosztümök fergetegében. Csábít a nemzetközi kulturális fesztiválok fellegvára, ahol évente megrendezik a Biennalét és átadják az Arany Oroszlán-díjat? Nyomd be a H15-ös kódot, és beléphetsz a kávéházi kultúra bölcsőjébe és a művészetek városába.
Ezek az illúziórétegek – és most csak a legtriviálisabbakat említettem – mind jelen vannak. Én mindig is szerettem egyszerre megfigyelni mindet, és ha hét évvel korábban jelent volna meg Bánki Éva Telihold Velencében című könyve, akkor egy extra réteggel gazdagabban ismerhettem volna meg a várost sétáim során.
Mit nyújt a Bánki2020-kód a Velence-automatában? Nyomon követhetjük a kalmárköztársaság felemelkedését és dicső múltját a kora középkortól a Serenissima hanyatlásáig. Megtudhatjuk, hogy valóban enyveskezűek voltak-e a velenceiek? Szent Márk ereklyéit tényleg Alexandriából csempészték a városba? És ha mi, magyarok, nemcsak egy, hanem rögtön dupla Orseolo Péter-szállal kapcsolódunk Velencéhez; azon túl persze, hogy számos más ponton is összefonódunk vele? Ki lehet ezt bogozni? Bánki Évának sikerül. Vajon hányszor égett le a világ egyik leghíresebb operaháza, a Fenice? Mi az összefüggés a kettőskönyvelés, a diplomácia és Velence között?
Hét éve Velencében, amikor épp nem a túléléssel voltam elfoglalva, ami azért a sűrű tanmenetrendet és az elviselhetetlen hőséget tekintve az ottlétem 92%-át kitette, akkor kora estétől vagy a „happy hour időzónától” kezdve bekapcsolt bennem a fürkésző flaneuse-üzemmód. Kutató tekintetem leginkább Velence intim, emberi oldalát kereste. A végtelen szuvenírboltok és az afrikai bevándorlók kínálta portékák között csalinkázva az ember gyorsan rádöbben, hogy ebben a városban nemcsak az eredetiség, de az intimitás is hiánycikké vált, nagyon észnél kell lenni, hogy őszinte, emberi pillanatokat csíphessünk el vagy élhessünk meg. Különösen igaz ez egy olyan városban, ahol a pompa, a csillogás, a PAZARISSIMÓ (hogy Éva kislányát idézzem – ezzel a kifejezéssel nem lehet betelni!) is lépten nyomon ránehezedik az emberre.
A külföldi lakosok térnyerésével, a város Disneyland-szerűsége és a rapidromantikára épülő futószalag-turizmus, valamint az ezeket kiszolgáló túlfogyasztói „normák” begyűrűzésével a helyi lakosság és az intimitás fokozatosan kiszorult a városból. Ennek egy másik mellékhatását Bánki Éva is említi könyvében: sokszor a fiatalabb generációk alig várják, hogy kimozdíthassák idősebb helyi velencei rokonaikat saját lakásaikból, hogy az ingatlant mielőbb rentábilis szálláshellyé alakíthassák át. Arra is kitér könyvében, hogy annak a minimális bennszülött közösségnek a tagjai, akik megmaradtak Velencében, leginkább a védőszentjeik oltalma alatt álló kis egyházi közösségekben, azaz a patronatokban tudnak meghittséget, emberléptékű szórakozást, társaságot találni, hiszen alig vannak sportközpontok, játszóterek, gyerekkönyvtárak.
Talán nem téves a megállapítás, hogy Velencében a PAZARISSIMÓ közepette az egyik legnagyobb luxuscikk valóban az intimitás. De nem lehetetlen rátalálni. Az ember, ha jó helyen jár, jó időben, tényleg elcsíphet estefelé egy fütyörésző-daloló gondolást. Vagy meghallhatja a kabócák surrogását Velence tüdejénél, a Giardininél, belefuthat a puha öblítőillatba, ahogy a ruhák száradnak a feje feletti zsinegekre kifeszítve, Bacareto da Lelénél kiülhet a kanális lépcsőjére és gondtalanul falatozhat a vágódeszkán tálalt helyi szalámi- és sajtkülönlegességekből. Megmosolyoghatja a vaporettón utazó vígan fagylaltozó és trécselő apácákat. És ami a legfontosabb. Giccses, de ez van. Gyönyörködhet a városban naplementekor a Grand Canalról, mert Velence akkor kel igazán életre, mikor arany színt ölt. (Senki fontos nagy gondolkodó, csak egy kedves olasz ismerős állította ezt, és egészen igaz.)
Mindez arról a világról szól, amely a koronavírus-járvány előtt létezett. Mielőtt még a fakenews-delfinek visszatértek a lagúnákba. Izgalmas látni, ahogyan az egész világ újragondolhatja a fogyasztói kultúránk és életvitelünk őrült tempóját és mértéktelenségét, és ez a második esély hatványozottan igaz Velencére is. Buona Fortuna, Serenissima!
A nyitóképhez Máté Péter fotóját használtuk.