Krisztián a kapuk előtt


„Az Eldorádó ostroma a környéket, a térséget és a korszakot csendes költészetté fotoszintetizálja.” Biró Krisztián első verseskötetéről Fehér Renátó írt a Nyugati tér blognak.

A közvélekedés szerint minden leírt vagy kimondott szóval a történelem szöveggyűjteménye bővül, sűrűsödik a szőttes, s persze növekszik a zajszint. Talán így veszi az ember egyre inkább birtokba a világot, állít helyre egy „alexandriai” világkönyvtárat, gyarmatosítja az üres helyeket, enyhül a horror vacui. Az irodalom jelentős része maga is szöveggyár. Hódítani elbeszélhetővé, tehát mondatokká a történteket vagy a képzeletet. (A megnevezhetetlent, tehetnénk még hozzá. Bár persze a megnevezhetetlen megnevezésére tett kísérlet: kudarc. De a megnevezhetetlen megnevezésére tett kísérlet kudarca: tudás. És akkor talán nem is a megnevezés az irodalom, hanem a megnevezhetetlennek és a megnevezhetetlenségéről való tudásnak, a tisztánlátásnak a megosztása. Innen indulunk. „Ha most kezdenék el valamit”, így szól az Eldorádó ostromának pályanyitó első sora.)

Biró Krisztián verseiben (és munkamódszerében) szokatlanul más történik, mint a világot szöveggel elhalmozó irodalom esetében. Inverz költészet ez. Mintha kinémulnának a szerzőjéből, úgy hullnak elénk ezek a szavak. „Ami kiszűrődik, az a várakozás.”, olvasható a 3765, gyorsjárat című versben. (John Cage harvardi süketszobája jár a fejemben: kívülről nem jutott be semmi hang, mégsem volt teljes a csönd, mert zúgott odabent magának Cage-nek a vérkeringése és az idegrendszere. Ami kiszűrődik, az a várakozás. Várakozás, értsd: fogyatkozás.)  

Ahogy a szövegbuborék vág ki magának tiszta vákuumot a sűrűre rajzolt és színezett valóságból – talán a legérthetőbben így írható le Biró Krisztián költészetének a működése. Ám nagyon is kitett a külvilágnak, akiből szökik ez a beszéd. Mert mifelénk – olvasom – tűpárna a tüdőlebeny. PVC-port kell belélegezni, ipari hóként a szmog gyúrható csípős hógolyóvá. Általuk törik rózsaszín köddé itt a fény, s filtere lesz ez a kötetnyi horizontnak: „a mi égboltunk poliészter”.

Az Eldorádó ostroma a környéket, a térséget és a korszakot csendes költészetté fotoszintetizálja.

Persze mindez nem természetfilmes illusztrációként értendő, és nem is a vulgárbiológiai blöff újabb megcsillanása a fiatal magyar költészetben. Birónál a kint és a bent organikus összetartozásának alapvető körülménye, ősállapota és magyarázata a fenyegetettség: „a gyárkémények mögül / lassan felkel az alkunk. / Egy alku, ami szivárog.” Az Eldorádó ostroma nemcsak tud arról, de számba is veszi, színre is viszi a tényt, hogy nem lehet nem megszenvedni a beszédet, hiszen „a sodrást nem érdekli, / milyen hangosan mondok ki egy nevet”. Tud arról, hogy nem lehet nem megszenvedni a hallgatást, hiszen „magammal hordom a beszorult levegőt”. Ezek a versek azzal szembesítenek, hogy mi zajlik ott, ahol a tátongás nem csupán lírai konstrukció vagy hatásvadászat, hanem rémület is („Foglak, kölyök”). Ahol a csönd nem csupán poétikai furfang vagy pozőrség, hanem légszomj. Ahol a költészet nem szolipszista elmejáték és nem őszinteség-egotrip. Ahol a lírai én nem a szakszemináriumok kényszeres, és nem a kocsmák zabolázhatatlan hőse. Ahol költők és olvasók, egyként és közösen vagyunk végtelenül sebezhetőek.

„[F]olytatni kell, talán már mindez meg is történt, talán már elmondták nekem, talán már elvittek a történelem küszöbére, az ajtó elé, mely a történelemre nyílik, csodálkoznék, ha kinyílna, én leszek az, a csend lesz, a csendem”, írja Samuel Beckett A megnevezhetetlen zárlatában. Úton voltunk Eldorádó felé hajnalokon át, nagyon sokáig, a mi egyensúlyunk tartotta a buszt a szerpentinen, és harcnak neveztük azt, ami reflex, gyógyulásnak a megszokást. Hogy úton lenni boldogság, az így biztosan tévedés, de hogy megérkezhetünk-e egyáltalán, az már lehet véleményes. Mindenesetre most idáig jöttünk, itt leszállhatunk. Végül pedig úgyis ott állunk krematóriumok és gyárak, buszpályaudvarok és albérletek kapuja, Északkelet-Magyarország és Újlipótváros kapuja, a húszas–harmincas éveink kapuja és Európa kapuja előtt. Állunk a kapuk előtt, és ennek a biztos tudata az egyetlen fegyverünk: a kapuk előtt állunk szüntelen. Ilyen nehéz, ám nélkülözhetetlen felismeréssel nyitja a pályáját Biró Krisztián. „Ami kiszűrődik, az a várakozás”. És akkor erről próbálnánk meg, hiszen mi másról is próbálhatnánk, ha egyszer ez lett a dolgunk: verset írni.

A nyitóképen szereplő szerzőfotót Máté Péter készítette.