Szirák Péter írása a Nyugati tér blognak
Hajnalban, hirtelen felriadva az jutott eszembe, hogy legközelebb megkérdezem tőled, hogy hol voltál, hol lehettél 1978-ban, amikor egy őszi délelőttön a Kétmalom utca 17-tel srégen szemben arról a kis emelkedőről lehajtottam az úttestre vadonatúj szovjet félversenybiciklimet próbálgatva, s rutintalan önfeledtségemben nem vettem észre, hogy balról jön egy hetedikes, szintén szovjet félversennyel, nagy sebességgel, s már csak azt észleltem, hogy fekszem a földön, majdnem mint egy halott, s tiszta új kerékpárom első kereke ripityára törött. Ja persze, jutott akkor hajnalban eszembe, biztos az iskolában, hisz akkor te alsós voltál, én meg felsős, s az Eötvös utcai iskolába váltva jártunk, ha ti délelőtt, akkor mi délután, és fordítva. Ott ültél Katóka néni osztályában, ahogy én pár évvel korábban, ott ültél, ahogy mondtad is, írtad is: delejezve a tanító néni által, a kis Tóth Jancsi, míg én a baleset sokkjában és szégyenében, a kártól elkeseredetten és apám haragjától félve hazabicegtem a kétszáz méterre lévő, közös iskolánk közelében álló szülőházamba. Bárcsak ne történt volna meg, bárcsak ne gurultam volna le oly figyelmetlenül, bárcsak ne arra mentem volna, bárcsak ne bicikliztem volna, bárcsak ott ültem volna Katóka néninél, vagy Szél tanárnő osztályában, ahogy majd te is pár évvel később, biztonságban, nyugalomban, kár, szégyen és félelem nélkül. S amilyen hirtelen leforog előttem a megváltoztathatatlanul megtörténtnek ez a kínzó szcénája, már belém is üt a fájdalom: nincs legközelebb. Nem kérdezhetem meg tőled soha többé. Mert már úgy felelsz, hogy nem felelsz. Már csak a memoároddal beszélgethetek Katóka néniről és Szél tanárnőről, Papp Brigitta szigorú magyaróráiról és Süle Mariann éteri fizikaóráiról, a régészet, a történelem delejéről, a sokban közös kamaszkori vonzásokról és taszításokról, a Kút utca madárcseresznye- és a Kétmalom utca japánakácfáiról. Ahogy átsüt rajtuk a szeptemberi napsugár. Ahogy belepi őket a hó. Ahogy hozzáférhetetlenné válik, ahogy végleg elvész minden, ami elmúlt.
Amikor azon a hétfő kora délelőttön az FB-n megláttam VL posztját, egy sötét árnyalatú, fekete ruhás portrédat, rajta az évszámokkal: 1970–2019, fel akartalak hívni, hogy megkérdezzem, mi ez a botorság. Hisz még péntek este söröztünk, felvillanyozott a levéltári búvárlás, a meg-meglendülő memoárírás, a másnapi érettségi találkozó lendülete, s a szokásos búcsúzó öleléskor azt ígérted, hogy hétfőn találkozunk „Pesten az Alföld-esten”. János, tudod, hogy terveink voltak! A Rosmersholm és rá egy évre teljesen befejezve, szépen kicsiszolva az ötvenedik születésnapra a memoár. Az volt a tervünk, hogy jársz még kutatni a levéltárba, jössz az Alföld-kuratóriumba, aztán két ünnep közt a Mák utcára hozzánk. Hosszú távon az volt a kecsegtető tervünk, hogy játszani fogja a darabjaidat a Csokonai Színház, és az volt a tréfálkozva is komolyan vett titkos plánumunk, hogy még életedben díszpolgár leszel Debrecenben. Az volt az alapterv, hogy élünk.
2016 júniusában, amikor olyan szellemesen és frappánsan, az olvasás és a város szeretetét megvallva megnyitottad a debreceni könyvhetet, akkor veled, Papp Andrissal és Szénási Mikivel „téreys” törzshelyünkön, a Butiqban azon merengtünk, hogy mi változik, ha az ember ötvenéves lesz. Lassít, fontossági sorrendet tart, mondták a fiúk. Mert nagyon megijed az idő múlásától. Nagyon fél a haláltól. Hallgattál, aztán azt mondtad pár évvel idősebb barátaidnak, hogy éppen azért nem lassít az ember, éppen azért hajt, éppen azért habzsol, mert félti a kevés időt, mert nagyon fél a haláltól. Hümmögtünk. A memoárban ezt olvastam: „Amit nem írok le, az elvész. (…) Hatalmas vágy kínoz az elismerés iránt, s az a rögeszme mérgez, hogy mindenért meg kell küzdeni, ami másoknak eleve megadatik.” Nem tudtál lassítani. Küzdöttél, hajtottál, siettél. Amit leírtál: magadat, családodat, városodat és országodat, az valahogyan megmarad. Az irodalom csodás felhőjében.
Szemben velünk, neked már nem kell félned, barátom.
A nyitókép Máté Péter fotója.