„Fölséges érzés egyedül utazni”

Lassan véget ér a nyár, de bármikor visszaidézhetjük a különleges vakációk történetét. Polcz Alaine Leányregény című, 20 évvel ezelőtt megjelent könyvében – mely szeptemberben kerül ismét a boltokba, ezúttal a megújult életműsorozatban lesz kapható – elmeséli, mi is történt, mikor fiatal asszonyként valamikor a hetvenes években a Fekete-tengerhez indult nyaralni. Az utazás meglepetéseket tartogat számára is, pedig Erdélyt, Romániát, gyermekkora helyszínét jól ismeri.

Itt a Nyugati tér blogon elolvashatjátok, hogyan is indul a nyaralás, mely felidézi a hajdani kelet-európai szeglet mindennapjait: a barátságos besúgókat, az utcasarki adok-veszeket, a félelmet és a túlélni akarást.

Polcz Alaine: Leányregény (részlet)

Visz a vonat, ülök a kusetban, piros párna a hátam mögött, később a huzatját is megtalálom – aha, ezzel lehet majd ágyat vetni –, addig is a hátam mögé gyűröm, és nézem az elsuhanó fák koronáját, a tovatűnő házakat. Nagyon jól érzem magam.

Fölséges érzés egyedül utazni.

Olvasgatok, szunyókálok. Miklós tett be üdítőitalt is, nagyon jó úti csomagot készített. Eszem egy keveset, nyolc órakor már ágyban vagyok, alszom. Nem is emlékszem, mikor jöttek útlevélvizsgálatra, a vámosok be sem néztek hozzám.

Sajnálom, hogy átalszom a Királyhágót, de úgyis teljes a sötétség. Lehet, hogy nem is a Királyhágónak, hanem Aradnak megyünk, de a Kárpátokban is sötét van még, a hágókat úgysem látnám.

Bukarestben ébredezem, összepakolom úgy-ahogy az ágyam, kinézek. Frissen festett, modern, semmitmondó, jellegtelen házak, mint minden város mostanában.

Föltámadnak régi emlékeim, gyermekkorom Bukarestje, az a hosszú sétány, a Şoseaua Giurgiului, annak egyik utcájában, az Alea B.-ben laktam. Én akkor nem tudtam, hogy az „alea” sétányt jelent, hanem így, egy ritmusban értettem: Áléabé. A sétányon valóban fák voltak, jobbról-balról folyt a szennyvíz, mint falun. A házak ócska, kispolgári házak voltak, kétségkívül kertekkel, első és hátsó pici kertekkel, néhol betonudvarral, hátul meg tyúkóllal, disznóóllal, és persze mindenütt egy-egy fa, néhány virág.

Hirtelen eszembe jut, amikor a kétszemélyes ágyban aludtunk; Sanyi, a felesége, Irén, mellette a csecsemő Putyi, belülről, lábtól én, mellettem Bubi, a kutya. Bubival mindig verekedtünk a helyért. Kétségtelen ugyan, hogy Bubi nem egészen az ágyban aludt, mivel volt ott egy tízcentis beugró a falnál, azt töltöttük ki szalmával, rongyokkal, de azon a tíz centin se Bubi nem fért el, se én. Hosszabb is voltam valamivel, mint a beugró. Bubi mindig elhúzódott a faltól, nyilván a meleget kereste. De ötünknek kétségkívül szűk volt a dupla ágy, ami nem is olyan igazi kétszemélyes ágy volt. Narancsszínűre pácolt fából készült. Ugyanilyen narancsszínű szekrény volt még a szobában, egy kalotaszegi asztal, kis kalotaszegi székkel, és egy hokedlin virágok. Az ablaknál magasabban volt a föld szintje, a világosság csak úgy jöhetett be, hogy a falból egy darabot ferdén lemetszettek. Ebből a szobából nyílt a háziak pincéje – átjártak rajtunk –, ott tartották a savanyú káposztát, homokban sorba lerakva a sárgarépát, petrezselymet. Homokos lábnyomuk mindig ott maradt a rongyszőnyegen, amiért Irén nagyon haragudott. Az ajtón úgy jártunk le, mint a pincékbe; deszkalépcső vezetett lefelé, fölötte két, egymásra csukódó deszkaajtó, amelyet estére leengedtünk, nappalra föltoltuk kétoldalt kitámasztva.

Egy picike hely még volt az ágy végében, ott álltak az uborkásüvegek. Nagy borkánokban – így nevezik a románok – savanyúság, azon egy deszka, és a deszkára fektetve az én ruháim, szépen összehajtogatva. A konyhában régimódi asztal, sparhelt és egy kicsi kredenc. Emlékszem, mikor Sanyi meghozta, először lefestette barnára – ez csak az alapozás volt –, aztán szürkére. Akkor Irén elment a boltba, és vett hat pici likőröspoharat. Anyám akkortájt házvezetőnő, azaz cseléd volt egy román ügyvédnél, mindent ő csinált egyedül. Persze azért madame-nak szólították, és külön személyzeti szobát kapott. Engem nem vihetett oda, ez volt a kikötés. Ezért laktam Sanyi unokatestvéremnél és a feleségénél, Irénnél. A baba, Putyi, azóta már felnőtt. Egyszer letartóztatták, húsz évre ítélték, azzal vádolták, hogy jugoszláv kém, amiből egy szó sem volt igaz. Vagy talán mégis igaz volt? Végül is oda ment férjhez. Az anyja elájult a tárgyaláson. Aztán jött a rendszerváltozás, a sztálinizmus bukása, rehabilitálták. Ma Jugoszláviában él, és gyermeke is van. De akkor újszülött volt.

Most hordárok és utasok nyüzsögnek a pályaudvaron, süt a nap, szép az idő. Leülök az ablak mellé, és enni kezdek. Bejön a román kalauz, nagyon udvariasan köszön: „Asszonyom, rosszkor jöttem, bocsásson meg, hogy evés közben zavarom, talán jövök majd később.” „A világért se! – mondom én. – Nem zavar.” Megmutatom a jegyem, és néhány barátságos szót is váltunk. Érzem, hogy egy másik világba kerültem.

A jobb és bal oldali kupéban most többen ülnek. Int nekem: ide nem fog senkit sem beengedni, utazzam csak tovább is kényelmesen. Megkérdezi, hol születtem. Láthatóan örül, hogy beszélek románul.

A vonat újra elindul. Most döbbenek rá, hogy külföldön, idegen országban vagyok, és mégis minden szót értek. Kíváncsian hallgatózom, de csak ilyeneket hallok: „Hozzál vizet, Niki!” „Ülj oda!” „Add a kenyeret!”

Kilenc óra. Csodálkozva nézem: valami baj van az órámmal. Később jövök rá, hogy két órával előbbre van náluk az idő, be is állítom majd később. De hát nagyon korán lehetett még Bukarestben, mert tizenegykor érkezünk majd Constanţába, persze a mi időnk szerint.

Még egy kicsit ejtőzöm, szunyókálok, csodálkozva nézem a Duna deltáját. Végtelen pusztaság. Most értem meg, hogy pusztulhattak el az ide deportált foglyok ezrei. Sehol semmi, csak nád, végtelen homok, kietlen forróság. Igen, kövek, homok és nád; most itt folyik a rendezett csatorna. Helyenként zsilipek, házak. Növényzet alig. Mit csinált itt végül is annyi ember? Érdekes, hogy amit akkor nem értettem, most már világos. Hőség, szúnyogok, rossz étel, fertőzések.

Erről jut eszembe: hasmenésem volt előző nap, és a professzor azt mondta: a világért se induljak, megfertőzhetek másokat. A kupéban nincs senki, tehát itt nem fertőzhetek, amúgy is vigyázok, Enteroseptolt szedek. Eszembe jut: ha minden egyes futó hasmenésnél nem utaztunk és nem mozogtunk volna Romániában! Odalenn is biztosan lesz hasmenés, van minden évben. Eszembe jut, amikor tizenöt évvel ezelőtt lementünk, a svéd néni megesketett, hogy csak palackozott italt iszunk, csak otthonról vitt sajtot és kenyeret eszünk. Semmit, de semmit a tengerparton, mert fertőző hasmenésjárvány van. Mint majdnem minden évben.

Egyszer, amikor Miklóssal lementünk, és egy kerti vendéglőben sültet ettünk, egy bogár volt belesülve a húsba. Mikor hívtam a pincért, kedvesen, ragyogva mondta: „De hát asszonyom, nyár van! A bogarak röpülnek, ha beleesik, megsül. Ki kell dobni!”

Polcz Alaine-ről korábban Ablonczy Anna elevenítette fel emlékeit az Alaine és Annácska – Egy bartáság története című írásának 1. és 2. részében.