Ha nekik sikerült, akkor nekem is fog! Ha ő túl tudta élni mindazt a szenvedést, amit a sors mért rá, nekem is túl kell élnem! Mások ennél sokkal mélyebb gödörből is ki tudtak mászni, nekem is menni fog! Ezek azok a mondatok, amelyek sokszor sokaknak adnak erőt a folytatáshoz. Időnként minden embernek szüksége van arra, hogy egy kicsit megálljon, kilépjen saját életének zűrzavaros tereiből, és megnézze, hogy mások – a szomszéd, az idős néni a buszon, a kisgyerek az utcán, az eladó a pult mögött – milyen problémákkal küzdenek meg nap mint nap. Ezek a mások életébe nyert bepillantások gyakran fájdalmasak, könnyet csalnak a szemünkbe, mégis segítenek, hogy egy új perspektívából láthassuk a saját helyzetünket.
E heti válogatásunkban szívszorító történeteket hoztunk nektek. 5 olyan könyvet, mely támogatást és új nézőpontot adhat nekünk az Élet nevű játékhoz.
Émile Ajar (Romain Gary): Előttem az élet
(Park Könyvkiadó, fordította: Bognár Róbert)
Párizs bevándorlónegyedében, Belleville-ben él Rosa mama, egy Auschwitzot megjárt zsidó öregasszony. Hatodik emeleti lakásában afféle bentlakásos óvodát működtet kurvagyerekeknek. Kedvence a bizonytalan korú (tíz-tizennégy éves) iskolázatlan arab kisfiú, Momo, aki születésétől fogva nála lakik. Ám Momóért egy nap elfelejtenek fizetni, Rosa mama pedig beteg lesz, így Momo kénytelen az utcán megélhetés után nézni. Sokan segítenek neki: Lola asszony, a szenegáli transzvesztita, egykori bokszbajnok, a bölcs Hamil úr, aki A nyomorultakba és a Koránba temetkezve tölti napjait, és a szegényeket ingyen gyógyító Katz doktor. Momo úgy boldogul, ahogy tud: lop, csal, hazudik, stricikkel, kurvákkal és dílerekkel barátkozik, de Rosa mamához az utolsó pillanatig gyengéd szeretet fűzi. Az Előttem az élet e két különös, egymásra utalt ember egyszerre megindító és mulatságos története.
Az 1975-ben megjelent regényért Émile Ajar (Romain Gary) elnyerte a nagy tekintélyű Goncourt Akadémia irodalmi díját, mely a legrangosabb francia irodalmi díj. Hónapokon át vezette a sikerlistákat, és végül nyolcszázezer példányban kelt el. Sikere azóta is töretlen, a mai napig a modern francia próza kiemelkedő regénye. Többször megfilmesítették, legutóbb 2020 februárjában a Netflix jelentette be, hogy Edoardo Ponti rendezésében, Sophia Loren főszereplésével készül az új adaptáció.
Mártonffy Zsuzsa: Akiknek két anyja van. Küzdelmes sorsok – személyes történetek az örökbefogadásról
(Bookline Könyvek)
Milyen nő az, aki képes lemondani a saját gyerekéről? Milyen, amikor az örökbe adott felnőttként találkozik az anyjával, akit évtizedek óta nem látott? Milyen egy nevelőszülőnek örökre elválnia egy kisgyerektől, akit születésétől fogva nevelt? Lehet-e úgy szeretni egy örökbefogadott gyereket, mint a saját vérünket?
Mártonffy Zsuzsa könyvében (korábban itt olvashattatok belőle részletet) olyan élettörténeteket ismerhetünk meg, amelyek segítenek, hogy az előítéleteinken, a félelmeinken vagy akár a romantikus elképzeléseinken túllépve jobban értsük az örökbefogadás világát. Ezek a személyes vallomások egytől egyig megrendítőek, hiszen a megszólalók – örökbefogadottak, örökbefogadó szülők, örökbeadók, nevelőszülők és szakemberek – a legbelsőbb vívódásaikat osztják meg velünk. Mártonffy Zsuzsa tapintatosan, mégis lényeglátóan mutatja meg, hogy ezek a sorsok küzdelemről és élni akarásról, szeretetről és szeretetlenségről, kilátástalanságról és megnyugvásról, egyszóval az élet legnagyobb kérdéseiről szólnak.
Marguerite Duras: Fájdalom
(Jelenkor Kiadó, fordította: Forgách András)
Forgách András fordította ezt a különleges kötetet, melyről azt írta: „Az 1985-ben írt Fájdalom Duras utolsó nagy dobása. Hatalmas dobás.”
Marguerite Duras, a Szerelmem, Hirosima című film Oscar-díjas forgatókönyvírója korabeli naplójegyzetei és feljegyzései alapján írta meg saját háborús élményeit és férje, Robert Antelme hazatérését a koncentrációs táborból (Antelme Emberfaj című művében maga is közreadta fogságának történetét). A címadó elbeszélés a feleség kétségbeesett küzdelmének krónikája, melyet önmagával, környezetével és az idővel vív az életképtelen ronccsá lett férje megmentéséért, pedig addigra már egy másik férfival kötötte össze az életét. Duras elbeszélései az elmondhatóság határát súrolva, a tabusértéstől sem riadva vissza örökítik meg a háború végének reménnyel és kétségekkel, árulással és bosszúval, kegyetlenséggel és várakozással terhes hónapjait. Forgách szerint „Marguerite Duras titkok tudója. Nem minden titoknak tudja a megfejtését, nem is érdekli a megfejtés, de a titkot mégis magában hordozza, minden sejtjével éli, és nevet ad neki, olyan nevet, amelynek révén bármikor előhívható. (…) ez a bonyolult szerelmi és mozgalmi viszonyokba keveredett, állandóan nagy társadalmi életet élő, irodalmi szalonokat irányító, filmeket rendező, színdarabokat író, magazinokban heti rovatot vezető, törékeny madárcsontú nő és anya és háziasszony, egész életében micsoda vasszorgalommal írt, a legnehezebb körülmények között is – utólag maga is bevallja: nem érti, hogy abban a frenetikus, hisztérikus, árulásokkal teli, veszedelmes korszakban, a megszállt Párizsban miként volt képes szabályos gyöngybetűkkel, az önkívülettel határos szenvedélyt egy diagnoszta precizitásával irodalmi értékű higgadt mondatokban rögzíteni és megfogalmazni.” Ha kíváncsi vagy a folytatásra, Forgách András #őkisjelenkor-sorozatban megjelent könyvajánlóját itt olvashatod teljes terjedelmében.
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane
(Helikon Kiadó, fordította: Pálfalvi Lajos)
„Élni annyi, mint lassan hozzászokni a halálhoz” – ez a véletlenül hallott mondat motoszkál oly sokszor a gitárvirtuóz Janovszkij fejében, miután megtudja, hogy betegsége miatt búcsút kell mondania csillogó karrierjének: többé nem tud tremolót játszani… A zene volt oly sokáig a menedéke a halál gondolatával szemben, s most, egész életére visszatekintve, valami mást próbál találni – valamit, ami elviselhetővé, sőt esetleg boldoggá teszi a hátralévő életét.
A XIX. századi klasszikus orosz irodalom legnagyobb témájával viaskodva Vodolazkin ugyanakkor ízig-vérig mai regényt alkotott: olyan polifonikus művet, amelyben nemcsak egy nagy művész gondolatai szólnak (miközben mindvégig halljuk a zenét is a szöveg mögött), hanem az emberi életeket felfaló, gyilkos történelem minden fals nesze, nüansza, ordítása, egyszóval az idő zúgása is: Oroszország és Ukrajna elmúlt évtizedeit éljük át – egy olyan ember nézőpontjából, aki éppannyira ukrán, mint orosz, és közben európai, de leginkább – az élet nagy titkaival és tragédiáival szembesülve – egyszerűen csak ember, aki tudni szeretné, mi végre van itt a földön.
Jevgenyij Vodolazkin nevét 2012-ben ismerte meg a széles olvasóközönség, amikor megjelent Lavr (Laurosz) című regénye, amely aztán világszerte óriási sikert aratott – Vodolazkin számos oroszországi és külföldi díjat nyert művével, amely egy középkori orosz gyógyító élettörténetét meséli el. A 2019-ben megjelent, immár napjainkban játszódó Brisbane hasonlóan nagy sikert aratott Oroszországban – s több mint harminc országban készül a fordítása.
Malala Yousafzai: Nincs más út. Az én utam és más menekült lányok történetei a világ minden tájáról
(Bookline Könyvek, fordította: Kós Krisztina)
„Mindig megdöbbenek azon, hogy az emberek mennyire magától értetődőnek tartják a békét. Én mindennap hálát adok érte.”
A Nobel-békedíjas Malala Yousafzai már gyerekként belső menekült lett a hazájában, Pakisztánban. Később, nemzetközi aktivistaként, a világ bármely pontjára eljuthatott, egy helyet kivéve: a saját hazáját. Fiataloknak és felnőtteknek szóló könyvében nemcsak személyes élettörténetét meséli el, hanem más lányokét is, akik a világ különböző pontjairól menekültek el az erőszak, a háború és a bűnözés elől. Menekültek ők is, akik a hozzájuk hasonló milliókkal együtt gyakran láthatatlanok maradnak a statisztikák és hírek közönyös tengerében.
A Nincs más út című könyv felnyitja a szemünket: a világ 68,5 millió menekültje semmiben sem különbözik tőlünk. Hétköznapi emberek ők is, akiknek nem volt más választásuk, mint elhagyni az otthonukat. Mert ez a választás életről és halálról szól.