Holnap anyák napja lesz. Az idei ünnep sokak számára rendhagyó, hiszen nem köszönthetik személyesen az édesanyjukat. Mások egész életükben küszködnek a hiánnyal vagy az ellentmondásos érzésekkel ezen a napon. Olyan sokféle anya-gyerek viszony adódhat. Lehet harmonikus a kapcsolat, van, hogy közénk áll a távolság, vagy eljön a pillanat, amikor elveszítjük azt, aki az egyik legfontosabb, legmeghatározóbb az életünkben; és van, akinek két anyja is van: egy vér szerinti és egy örökbe fogadó.
Anyák napjára hangolódva egy részletet olvashattok Mártonffy Zsuzsa örökbefogadásról szóló, hiánypótló riportkötetéből. És van egy jó hírünk is: a könyvre nem kell őszig várni, előbbre tudtuk hozni a kötet megjelenését, így az Akiknek két anyja van. Küzdelmes sorsok – személyes történetek az örökbefogadásról már május végétől kapható lesz.
„Vasárnap reggel öten ülünk a rántotta felett: három gyerek, a férjem és én. Éppen minden klappol. Elégedetten körbenézek, és megállapítom:
– Mindig sok gyerekről álmodtam…
– De neked csak egy gyereked van, a Veve, mert őt szülted, tudtad? – világosít fel Valentin fiam, Veronikára utalva. – Ha Zsolti és én nem lennénk, ha minket nem vesztek örökbe, akkor csak a Veve lenne neked, mert nekünk nem te vagy a rendes anyukánk, hanem aki szült, a Csilla.
Ez az a társalgás, ami csak egy örökbe fogadó családban hangozhat el. Mi pedig azok vagyunk: örökbe fogadó család, nagycsalád, de a legtöbbször csak simán diliház. Egy vér szerinti és két örökbe fogadott gyerekünk van. Mint Valentin fiam rámutatott, a legidősebb gyereket, Veronikát én szültem, Zsoltit és Valentint örökbe fogadtuk. A könyv írásakor közel tizenegy, kilenc és hét évesek. Három gyerek három apától és három anyától. És bár még sok mindent finomítani kell a kisfiam szóhasználatában, mert például Csilla Valentin nevelőanyja volt, nem ő szülte, és szerintem egész rendes mama vagyok, a lényeggel a gyerekek is tisztában vannak.
– Szeretlek – hízeleg Valentin.
– Örülök neki.
– A gyereked vagyok – mondja egész kacéran.
– Így igaz.
– Az nagyon rossz, ha nem vagyok a gyereked. Miért nem te szültél?
Nagy levegőt veszek.
– Mert te így lettél az, aki.
– Csilla szült?
– Nem.
– Beja?
– Igen. Tőle kaptad a génjeidet, tőlünk a nevelésedet. Tőle a keresztnevedet, tőlünk a vezetéknevedet.
– Mi a vezetéknevem? – örül meg.
Megmondom.
– A harapás miért fáj? – vezet elő újabb fontos kérdést. – Mert én mindent tudni akarok!
– Mert a fogak élesek.
– Most már mindent tudok?
A mi gyerekeink közül kettőnek nem is kettő, hanem egyenesen három anyja van. A vér szerinti szülőknek köszönhetik az életüket, a génjeiket, a nevüket. A nevelőszülők másfél évig szerették, gondozták őket, és ők voltak tanúi az első mosolyuknak, felállásuknak, szavuknak. Mi pedig szeretjük, neveljük őket, megkeressük a játék autót, elmegyünk a szülői értekezletre, meghallgatjuk a kis titkaikat. Mi viszont nem titkolunk semmit: a gyerekeink tudják, hogy az örökbefogadásról, a vér szerinti családról is kérdezhetnek minket, ez a téma nem elválaszt, hanem összeköt bennünket.
(…)
– Nem vagyok a gyereketek! – közli a nyolcéves Zsolti.
Ha valamit lehet előre tudni, az az, hogy egy örökbe fogadott gyerek egyszer mindenképpen a fejünkhöz vágja ezt. Valójában csak tesztel bennünket, nem kell a kardunkba dőlni. Hét éve minden nap vele vagyok, szóval én az anyjának érzem magam. Zsolti ráadásul már sokszor próbálkozott ezzel. Ezúttal egy találós kérdéssel viszonzom: »A nagy indián azt mondja a kis indiánnak: Te az én fiam vagy, de én nem vagyok az apád. Akkor kije volt neki?«
Ezen mindenki erősen elgondolkodik, a lázadás elfelejtődik.
(…)
Az örökbefogadás sokszínű – ez az egyik mottóm. Érkezhet pici baba és nagyobb gyerek, egy vagy több testvér, házaspárhoz vagy egyedülállóhoz, vér szerinti gyerek előtt vagy után… A könyvben szereplő családokon kívül még számos más helyzet és felállás elképzelhető, nincs két egyforma família. Ugyanakkor lehet tanulni abból, ők hogyan küzdöttek meg a problémákkal. Nem csak örökbefogadóknak! Mert családdá válni vagy épp egy gyereket elengedni nem egyszerű, sőt sokszor nagyon küzdelmes.
Az örökbefogadás mindig veszteséggel indul. Bár a médiában elsősorban az örökbe fogadó családok szerepelnek, akár az örömükkel, akár a meddőség okozta fájdalmukkal, nagyon fontosnak tartom a többi szereplőt is – minden örökbe fogadott gyereknek van szülőanyja, aki átélte a gyerek elvesztését, és sokan éltek nevelőcsaládban, ahol a nevelőszülőknek szintén el kellett engedniük a gyereküket. Egy ideális világban nem lenne örökbefogadás, mert senki sem kényszerülne rá, hogy elváljon a gyerekétől. A valóság azonban más. Viszont lehet jól csinálni.
(…)
Lehet-e őket egyformán szeretni? Lehet két embert egyformán szeretni? A szeretet tett, döntés, figyelem, gondoskodás. Igyekszem mindnek a legjobbat adni. Lehet őket egyformán nevelni? Nem, nem is akarom, mert nem egyformák! Ami az egyiknek jutalom, az a másiknak büntetés, a harmadik meg még képtelen rá.
Útközben vagyunk. A gyereknevelés rengeteg örömet és nehézséget ad, fejlődési lehetőségeket és elbukásokat, újrakezdéseket. Bár az örökbefogadás a témák egy százalékát teszi ki nálunk, ez az egy százalék mégis nagyon fontos, hiszen azzal foglalkozik, ami az ember számára kulcsfontosságú: az önmeghatározással, az énképpel, az identitással.
– Nem vagy az anyám – kezdi mondani a hatéves Valentin is, de igazából csak Zsoltit majmolja, rá nem jellemző ez a stílus.
Egy nyugodt pillanatban visszakérdeztem, hogy is van ez.
– Nekünk több anyukánk van, és te vagy az egyik –adott helytálló választ.
Ez a kötet örökbe fogadó és örökbe adó szülők, felnőtt örökbefogadottak, nevelőszülők történetein keresztül és szakemberek szemszögéből mutatja meg, mi mindent jelent a valóságban az, ha valakinek »két anyja van«.”
