A Végtelen tréfa-olvasóklub


Hipszterbiblia. Az X-generáció Ulyssese. Kultkönyv, ami 1116 oldal, 1356 gramm, 388 végjegyzettel. A megjelenését (1996) követő évben 44 000 példány kelt el belőle. Olvasható már németül, olaszul, portugálul, spanyolul, brazíliai portugálul, franciául, magyarul és oroszul. A magyar kiadás a 7. a sorban, Kemény Lili és Sipos Balázs három évet töltött David Foster Wallace Végtelen tréfájának lefordításával.

A feltételezések szerint sokkal többen vannak azok, akik csak otthon tartják a polcukon, mint akik olvasták is. A szerző úgy gondolta, az ideális olvasási idő két hónap, a Partizán YouTube-csatornáján április 11-én indult közösségi olvasás azonban türelmesebb: bő 20 hét alatt szeretne nézőivel a Végtelen tréfa végére érni, a sorozat jelenleg a 13. részénél tart.

Wallace egy interjúban elmondta, számára az olvasás sajátos örömforrás, az empátia és az együttérzés egyedi tréningje. Többek között ez inspirálta Gulyás Mártont, a Partizán csatorna műsorvezető-szerkesztőjét, hogy elindítsák a könyvklubot Sipos Balázzsal. Hétről hétre vasárnaponként kb. 50–70 oldalanként beszélik át a történet cselekményszálait, az adott részek főbb motívumait, és azokat a kihívásokat, amelyekkel az olvasó szembesülhet a regény kínálta kalandnál, amelyben „csak” a 162. oldalig nem szabad feladni, ahogy ezt a fordítók többször nyilatkozták.

De vajon valóban segíteni tud a közösségi olvasás? Működik ez a hazánkban kevés előzménnyel járó mozgalom? A koronavírus miatti karanténhelyzet kedvezett a hosszú könyvek olvasásának? Valóban segítség, ha értő olvasót, olvasókat kapunk – akár online formában is – magunk mellé, hogy megküzdjünk egy ilyen vaskos kultkönyvvel? A Végtelen tréfa-olvasóklub követőit megkértük arra, amikor már túl voltak a mumusként kikiáltott 162. oldalon, de még közel sem látták a történet végét, hogy osszák meg velünk véleményüket, tapasztalataikat. Van köztük, aki kifejezetten e kezdeményezés hatására kezdett bele, van, akit évek óta „kísért” a könyv, és régóta olvasni akarta, de kényszeres halogatóként mégsem tette, és persze van, aki immár újraolvasóként követi a beszélgetéseket hétről hétre.

„A Zabhegyezőt leszámítva még nem volt olyan regény, ami ennyire megérintett, amit ennyire magaménak éreztem volna – írta Dobi Ferenc. – Körülbelül hat éve hallottam először a Végtelen tréfáról, a Liberal Arts (Így jártam én) című filmben bukkant fel, mikor a boldogtalan főhős (akit leginkább az Így jártam anyátokkal epizódjaiból ismert Josh Radnor alakít; érdekes párhuzam, hogy szintén a sorozatból ismert Jason Segel alakítja Wallace-t az életéről szóló The End of the Tourban) visszalátogat az alma materébe, és találkozik egy depressziós sráccal, aki a régi énjére emlékezteti, és akinek szintén a Végtelen tréfa a kedvenc könyve, amit mindig magánál tart. Akkoriban én is szabad bölcsészetre jártam, és egyébként is imádtam az amerikai nagyregényeket (nem mellesleg hajlamos voltam/vagyok a melankóliára is), nagyon megragadt bennem, azóta el akartam olvasni, de valahogy mindig halogattam. Aztán ahogy teltek az évek, újra meg újra felbukkant a regény a legváratlanabb helyeken, mintha szólongatna engem. Emlékszem, amikor először megláttam a magyar kiadást egy könyvesboltban, feltűnt, hogy Kemény Lili fordította, akit mindig is nagyon bírtam, és volt szerencsém személyesen is megismerni évekkel korábban, amikor még a költészettel és forgatókönyvírással kacérkodtam. Fél évvel később egy baráti italozásra a legjobb cimborám állított be hozzám a könyvvel a hóna alatt. Majd eltelt ismét pár hónap, hogy az egyetlen magyar YouTube-csatornán, amit aktívan követek, bukkanjon fel újra: ekkor indult olvasóklub a Partizánon. Ez volt az utolsó csepp, és mint kényszeres halogató, a közös olvasás általi kötött tempó volt az, ami megadta a kellő löketet, hogy végül annyi év kerülgetés után nekivágjak. 350 oldalon vagyok túl, és mostanra értettem meg, mitől féltette a Liberal Arts főhőse az egyetemista srácot, amikor meglátta nála a könyvet: ez a regény felőröl és miszlikre aprít, megrág és kiköp, és ha nem vagy képes újra összerakni magad, teljesen maga alá temet. Ahhoz hasonlítanám az élményt, mint amikor egy vidámparki tükörútvesztőben bolyongsz, és próbálod megtalálni a kiutat ebben a fragmentált labirintusban, ahol minden oldalról a saját – olykor megsokszorozott – éned köszön vissza rád különféle torzításokban. Ennyire még egyetlen regény sem szembesített saját magammal, a függőségeimmel, a szorongásaimmal, a vágyaim és traumáim lényegével. Őszintén szólva kicsit tartok is a maradék 650 oldaltól: félek, hogy milyen rétegeket tár még fel bennem, milyen szörnyeket húz elő a tudatalattim legmélyéről, és hogy képes leszek-e megbirkózni azokkal. Mint filmszakos bölcsészből lett programozónak, számomra kimondottan konkrét kapcsolódási pontok is vannak a regénnyel, de mivel a témájában olyan szerteágazó, talán senkinek nem nehéz megtalálnia a közös metszeteket a műbéli szereplőkkel és cselekménnyel. Másrészről olyan mesterien van megírva, hogy nagyon könnyű azonosulni a különböző korú, társadalmi státuszú, mégis ugyanazon démonok által űzött szereplők bármelyikével, még akkor is, ha egyébként sosem versenyteniszeztünk, nem voltunk elvonón vagy nem laktunk hetekig egy konténerben. Én úgy vagyok vele, hogy akinek dolga van ezzel a könyvvel, azt előbb-utóbb, így vagy úgy, de meg fogja találni, és ez elől nem lehet elmenekülni. Én próbálkoztam egy darabig, de rá kellett jöjjek, hogy igazából mindvégig a saját árnyékom elől próbáltam elfutni.”

Az olvasóklub tagjai valóban számos különböző kapcsolódási pontot találtak a regényhez. Kerpel-Fronius Áront, aki maga is versenysportoló volt ifiként, különösen megérintették a teniszakadémia jelenetei, a profi sport küszöbén álló fiatalok dilemmáival foglalkozó részek, amit szerinte Wallace kegyetlen pontossággal és objektivitással, mégis szívszorító érzékenységgel ír le. Ő sem gondolja könnyű olvasmánynak a Tréfát, de elképesztően viccesnek, elgondolkodtatónak és helyenként kifejezetten drámainak tartja a szöveget. Áront, aki az olvasóklub miatt vágott bele az olvasásba, már az első pillanattól magával ragadta a szerző hihetetlen érzékenysége és lenyűgöző intelligenciája, ami a regény minden oldaláról árad.

Akad olyan olvasó is, akit mindig vonz, ha egy igazán nagy könyv kerül a látóterébe, de az adta meg az utolsó lökést az olvasáshoz, amikor kiderült számára, hogy Barack Obama sem volt rest elismerni, beletört a bicskája a Végtelen tréfába. Így történt (CK)-val, aki azt írta: „irodalmi tekintetben odavagyok, ha egy mű hosszú, mert így sokáig utazhatok a szereplőivel. A Tréfa esetében ez különösen igaz. Egy ideig nem vettem komolyan a lábjegyzeteket, mígnem megtapasztaltam, hogy hátul egy-egy szám alatt akár önálló novellák is futnak. A szereplők közül egyértelműen Mario a zsánerem. Mindvégig körbelengte valami misztikus köd, és hosszú heteken át vártam a vele kapcsolatos megoldást, ami persze végül befutott. A regény másik kulcsmozzanata az eszkaton volt. Elolvastam egyszer, kétszer, majd részleteiben, de nem értettem. És tetszett, hogy nem értem. A felhők közül Wallace mosolyát láttam ekkor megcsillanni. Az igazi döbbenet aztán a mű legvégén következett. Nem hittem el, hogy 1100 oldal legyűrése után a szerző arcátlan módon akkor függeszti fel a mesélést, amikor az izgalmak épp tetőfokára hágnak. Sokadjára és véglegesen a Tréfa áldozatává váltam.”

És vannak olyan találkozások is David Foster Wallace hipszterbibliájával, amelyek nem ennyire egyértelműek. Szabó Attila ajándékba kapta a Végtelen tréfát még 2019 elején a születésnapjára, de öt oldal után letette, mondván, „most nincs türelmem ehhez a baromsághoz”. Besorolta azok közé a regények közé, amelyek „nála nem működtek, nem formálták az életét”, mint Az eltűnt idő nyomában vagy Szentkuthy Miklós különös remeke, a Prae. Aztán amikor 2020 márciusában ismét szembejött vele a regény, pár nappal később pedig meglátta a műsort, és kiderült számára az is, hogy „az a srác fordította ezt a regényt, aki rendszeresen szembefut velem a szigeten a vizslájával”, úgy gondolta, túl sok volt a jel, belekezdett. Attila azóta minden vasárnapra elolvassa a penzumot és megnézi a beszélgetést. „Nekem ebben az egészben a megismerési folyamat a legizgalmasabb – írta. – Most sem regényként olvasom a Végtelen tréfát, hanem mint világot tanulmányozom. Nem is az a fontos, hogy mivel foglalkozik és mi a cselekménye, hanem hogyan ismerszik meg benne a világ. A harmadik adás óta mindig úgy hiszem, most már mindent értek a szövegből, látok minden összefüggést. Aztán jön a vasárnapi beszélgetés, és megkapom a pofont. Kiderül, az összefüggések és a mélyebb tartalom egyharmadát-felét értem. Tök jó, hogy néha Marci is ugyanazokat a részeket nem érti, amiket én nem értek. Ez felszabadító, és nem hülyének érzem magam, hanem inkább csak esendőnek. És erről minden egyes alkalommal az jut eszembe, hogy basszus, akkor feltehetőleg a világot is ugyanilyen hiányosan értem és élem. Mennyi mindent nem veszek észre abból, ami körülvesz, mennyi utalást, lábjegyzetet nem értek, mennyi mindenre nem figyelek kellő alapossággal?! Ez alázatra tanít a világ megismerhetőségével kapcsolatban. A műsor pedig arra, hogy nagyon fontos beszélgetni, mert eggyel közelebb juthatunk a dolgok megértéséhez. Persze illúzióim már nincsenek: esélyünk sincs mindent érteni és mindent átlátni. Viszont a megismerési folyamat így is szuper izgalmas.”

Vajon annak az olvasónak, akivel még nem jött szembe a regény, amelyet a Könyves Magazin 2018-ban az év könyvének választott, nincs versenysportolói múltja, nem halogatta évekig az olvasást, nem ismeri (még látásból sem) a fordítókat, de csatlakozott a Partizán olvasóklubjához, mit ad ez a szöveg? Antal András a könyv harmadánál izgatottan várta, hova fog kifutni a történet, milyen megoldások születnek a regényhősök problémáira, élethelyzeteire. Szerinte „néha nehézkes, illetve a szerkesztése miatt nagy koncentrációt igényel összerakni a darabokat, fejben tartani az összes szereplőt, eseményt; a sok utalást, metaforát, a beszélő neveket, a folyamatos lábjegyzetelést figyelve néha elámulok, hogy tudott az író ennyi részletre odafigyelni, hogy tudta megalkotni ezt a rejtvényt egymaga”.

Ilyen volt a Végtelen tréfa magyar kiadásának könyvbemutatója 2018 novemberében (fotó: Németh Dániel/Jelenkor Kiadó) – a teljes galériáért kattints a képre!

Az olvasóklubhoz akár most is csatlakozhatsz, itt pedig a két fordító, Kemény Lili és Sipos Balázs javaslatait találod, szerintük hogyan érdemes olvasni a Végtelen tréfát. Merthogy érdemes tenni vele egy próbát, az nem kérdés.