Napló. Bujkálás. Holokauszt. Mindössze három kulcsszó, talán ennyi sem szükséges ahhoz, hogy a legtöbben elsőre és könnyedén, gondolatban vagy online eljussanak a nevéhez. Hasonlóképpen történik fordítva is: a névvel összefüggésben az emberek zöme gyorsan asszociál a fenti fogalmakra. Írott kommunikációban éppúgy, mint homályos utalásként egy élő beszélgetésben: tudjuk, kiről van szó. Ő Annelies Marie Frank, aki Frankfurt am Mainban született 1929. június 12-én.
Néhány szóba vagy mondatba sűrítve csakugyan summázhatónak tetszhet Anne Frank kiléte, különösen az elmúlt évtizedek alatt igen népszerűvé váló (ám kéretlen) titulusai mellett: ő a holokauszt legismertebb (gyermek)áldozata, aki ismertségével akaratlanul is arcot adott a származása miatt meggyilkolt másfél millió zsidó gyereknek, a lány, akinek naplója egyike a világ legolvasottabb „nem szépirodalmi” alkotásainak…
Ez az elnagyolt, ikonikus kép azonban nem visz közelebb hozzá, és a vele kapcsolatban felvetődő miértekre sem felel. Ahhoz személyesen kell kezünkbe vennünk a naplót, és az egyetlen módon, ahogyan igazán érdemes: a bejegyzéseit olvasva kell megismernünk Anne Frankot. Azt a hús-vér, meggyőződésekkel, kétségekkel, ambíciókkal, félelmekkel, álmokkal, kérdésekkel, tehetséggel, kamaszos daccal, küldetéstudattal és életörömmel teli tizenéves írót, aki volt.
„Én szeretnék hasznára vagy örömére lenni a körülöttem élő embereknek, akik mit sem tudnak rólam, szeretném, ha halálommal nem halnék meg egészen! Ezért is vagyok annyira hálás Istennek, hogy már világrajövetelemmel megadta nekem a fejlődés és az írás lehetőségét, és hogy pontosan ki tudom fejezni magamat!”
Anne a háztömbjük sarkán működő könyvesbolt kirakatában nézi ki magának azt a piros kockás, textilborítású, csattal zárható naplót, amit nem sokkal később már születésnapi ajándékai között pillanthat meg 1942. június 12-én. Még aznap írni kezd: kezdettől fogva megszemélyesíti és minden iránt érdeklődő bizalmas hallgatóságaként kezeli naplóját. Egy 13 éves lányra jellemzően az első oldalakat többnyire iskolai események leírásával, valamint az ismerősök, osztálytársak, hódolók jellemének és eredményeinek kiértékelésével tölti meg. Nem sokkal később bemutatja önmagát és a családját is. Az olvasó ekkor szembesül először a történelmi valósággal: a Frank család (Otto, Edith, Margot és Anne) még 1933-ban, Hitler hatalomra kerülésének évében költözött Németországból Hollandiába egy új, a zsidóknak is biztonságos élet reményében. A következő hét évben életük zavartalanul telik, ám 1940 májusában a nácik megtámadják és rövidesen megadásra kényszerítik Hollandiát. Anne korábban felhőtlen mindennapjait a megszállás második évétől zsidótörvények sora szorítja egyre szűkülő korlátok közé. Ruháján sárga csillagot visel, zsidó líceumba jár, nem használhat tömegközlekedési eszközöket, nem autózhat és nem kerékpározhat. Csak meghatározott időben mehet vásárolni, nem látogathat olyanokat, akik nem zsidók. Tilos sportolnia, moziba, színházba, strandra járnia, este nyolc után nem tartózkodhat az utcán és így tovább.
A legtöbben még ekkor sem sejtenek semmit arról, hogy a nácik zsidópolitikája időközben a végső szakaszába lépett. 1942 nyarára a megszállt országokból szisztematikusan, naponta deportálják zsidók ezreit a különböző kelet-európai koncentrációs és megsemmisítőtáborokba. Otto és Edith Frank elsősorban a külföldi rádióadások vészterhes tudósításait hallgatva döntenek úgy, hogy szükség esetén elrejtőznek. A férfi munkatársai vállalják, ha eljön az ideje, segítenek nekik elbújni a cég épületének hátsó traktusában. Margot váratlan „munkabehívója” miatt Frankék Anne születésnapja után mindössze három héttel illegalitásba vonulnak. Később még további négy zsidó ismerősük csatlakozik hozzájuk.
Ettől fogva Anne az immár messzi külvilágot jelentő naplójának tudósít mindennapjairól. Nem tudhatja, hogy ott, a rejtekhely vékony falai között a szüleivel, nővérével és azzal a másik négy emberrel szorosan összezárva lesz kénytelen eltölteni megélhető kamaszkora legnagyobb részét. Azt az időt, amikor egyre több szabadságra és önállóságra lenne igénye. E kényszerhelyzetből fakadóan mind többet és mélyebben gondolkodik önmagáról és az őt körülvevő világról. A bezártság és az ingerszegény környezet arra sarkallja, hogy megfigyeljen és elemezzen olyan nüansznyi változásokat és történéseket is, amelyeket normális körülmények között talán észre sem vett, illetve szóra sem méltatott volna. Szellemi érése felgyorsul; önkritikus eszmefuttatásai céljává idővel nem csupán saját viselkedésének és mások rá adott reakcióinak megértése, hanem az irányított önfejlesztés válik.
„…egyik legszembeszökőbb jellemvonásom az önismeret. Bármit teszek is, közben képes vagyok kívülről látni magam, mint egy idegent. Mindennemű elfogultság vagy mentegetődzés nélkül nap mint nap figyelem a valódi Annét, vajon jól vagy rosszul viselkedik-e. És ez a tudatosság állandóan működik…”
Törekvései ellenére időnként elhamarkodott és elfogult véleményt formál a rejtekhely felnőtt lakóiról, miközben legalább annyira tisztában van a saját hibáival, mint a másokéival. Célja, hogy egyensúlyt teremtsen a „két Anne”: a komoly és a könnyed között, ami utolsó naplóbejegyzésének is fő témája. Különösen sokat foglalkoztatja ez a kérdés, amikor 1944 elején egy ideig szerelmesnek érzi magát Peter van Pelsbe, a velük bujkáló, nála három évvel idősebb fiúba. Ahogy múlik az idő, kislányból fiatal nővé érésének nem csupán a megtörténtére eszmél rá, de a folyamat tudatos megfigyelőjévé és dokumentálójává is válik. Egyre többet ír, idővel új naplófüzeteket kell nyitnia.
Anne Frank olyan narrátor, aki a körülötte zajló eseményeket lényegében jelen időben rögzíti. Nemcsak az érzéseiről és a gondolatairól számol be, hanem a rejtekhelyen megeső apró-cseprő történésekről is; nemcsak vidám pillanatokról, tervekről, szorongásról és vitákról, hanem a kordokumentumként felbecsülhetetlen (titokban hallgatott) külföldi rádióközlemények tartalmáról és a segítőktől hallott napi hírekről is. 1944 márciusának végén például tényszerűen jegyzi fel: „Német csapatok megszállták Magyarországot, ott még egymillió zsidó él, most ők is sorra kerülnek.” Pár hónappal később viszont már a bizakodásra joggal okot adó normandiai hadműveletnek örülhet: „»This is the day«, megkezdődött a partraszállás.”
Remény és motiváció
Az üldözöttség és illegalitásban létezés állandóságából fakadó szorongását szinte minden esetben ambícióiból táplálkozó optimizmusa oldja fel. Anne úgy képzelte, hogy a háború után Párizsban és Londonban is eltölt majd egy évet, ahol nyelveket és művészettörténetet tanul. Édesapja tanácsára egy üres pénztárkönyvben idézetgyűjteményt is vezet Szép mondatok könyve (Mooie-zinnenboek) címen, melybe hosszabb-rövidebb passzusokat másol a rá nagy hatást gyakorló művekből. Shakespeare-től Goethén át Oscar Wilde-ig számos szerzőt idéz. Rajongott a biográfiákért, Galilei, Rubens és Liszt többkötetes életregényeit (Harsányi Zsolt műveit) is olvasta.
„Érzem, hogy tudok írni”
Anne tisztában volt írói adottságával. Naplója mellett rövid történetek írásába kezd, és már szereplőinek puszta megteremtése is izgatott lelkesedéssel tölti el. Az elkészült szövegeket egy nagyobb méretű füzetbe másolja, amit aztán tartalomjegyzékkel lát el. A Mesék és történetek a Hátsó traktusból Anne kevésbé ismert világába enged bepillantást. Az elbeszélések közt megtalálhatók a Hátsó traktus életéből kiragadott, frappánsan kifejtett események leírásai, komoly merengések a világ helyzetéről, nosztalgikus iskolai emlékek, de elképzelt tájakon játszódó, fantasztikus szereplőket felvonultató kitalált mesék is. Ez utóbbiakból felolvas a többieknek, és a látható sikert követően gondol először a szövegek publikálására. Bár odabentről még az álnéven közlés is túl kockázatos lett volna, hamarosan már naplója háború utáni kiadásának gondolata köti le. Elhatározását az az 1944 márciusában elhangzó rádióbeszéd inspirálta, amelyben az emigráns holland kormány oktatási minisztere, Bolkestein kiemelte a háború alatt írott naplók és levelek megőrzésének fontosságát és a jövő szempontjából meghatározó értékét.
„Érzem, hogy tudokírni. Egy-két elbeszélésem igen jó, a Hátsó traktus leírása eléggé humoros, a naplóm java része is jó, de… hogy tényleg tehetséges vagyok-e, majd kiderül.”
Anne 1944. május 20-tól már az elképzelt olvasóknak ír, ezért szabályos önszerkesztői munkára fogja magát: különálló lapokon újraírja naplójának oldalait, miközben újakkal is bővíti azokat. Ez a napló úgynevezett B verziója – amit Anne kiadásra szán –, de nincs lehetősége befejezni.
A szövetségesek már Párizshoz közelednek, amikor 1944. augusztus 4-én – máig nem ismert nyomot követve – egy SS-tiszt holland rendőrök kíséretében felfedezi és letartóztatja a bujkálókat. A felfordulás közepette Anne írásai a földre szóródnak és hátramaradnak. Később, a nap folyamán Miep Gies és Bep Voskuijl, a két női segítő találja meg és helyezi biztonságba a papírokat. A nyolc rejtőzőt pár nap múlva deportálják.
„…rendkívül nagy élni vágyás szorult belém, mindig erősnek érzem magam, olyannak, aki mindent kibír, de nagyon szabadnak és fiatalnak is! Amikor ennek először ébredtem tudatára, nagyon boldog voltam, és nem hiszem, hogy a minden embernek kijutó sorscsapások engem valaha is megtörnének.”
Ezek, még a Hátsó traktus vélt biztonságában leírt szavai azok, amelyekkel Annét általában azonosítani szokás. Nem felejthetjük azonban el, hogy már nem oszthatta meg naplójával élete utolsó – a letartóztatást követő – hét hónapját. Ha nem „olvashatjuk” a hangját, nem kaphatunk objektív képet megváltozó érzéseiről sem: egyre fogyó erejéről és reményvesztettségéről csupán a kései szemtanúk tanúságtétele marad ránk. Egykori osztálytársa, Hannah Goslar így emlékezett vissza bergen-belseni találkozásukra; „Ő már nem ugyanaz az Anne volt”, hanem „egy összetört lány”.
Hédi Fanni, az Anne Frank Ház oktatási részlegének munkatársa
A naplóból vett idézeteket Bernáth István fordításában közöljük.
A cikk folytatását itt olvashatod.