“Mert én úgy élek, mintha
az egész életemet eddig csak álmodtam volna.”
Hentesek kézikönyve
Zoli elképesztően
termékeny szerző volt. Az a típusú író, aki egyszerre tudja gondosan
megtervezni a szövegeit és könyveit, és ugyanakkor – a sok, hihetetlen bőségű
érzéki részlet és megfigyelés erről tanúskodik – szabadon hagyja beáramlani
élete éppeni benyomásait, életrajzát a szövegeibe. Egyfelől hideg fejjel képes
egy születő könyv végéig ellátni, sőt, talán a következő könyve végéig is
ellátni, ugyanakkor forró, türelmetlen, benne valósággal ficánkoló
teremtésvággyal alkot. Spontán tud lenni a legfegyelmezettebb módon. Ami a
legnagyobbak erénye. Életműve van. És ítéletműve is.
Nagyon vártam ennek az
utolsó, bátran baljós című könyvnek a megjelenését. Első pillanattól fogva
tudtam, hogy jelentős mű született, mert ha valaki egy ennyire végzetszerű,
sötét és komor tárgyat, mint amilyen ez a nagyon konkrét apokalipszis, a mi
nagyon konkrétan megnevezett és leírt városunk és országunk Zoli által
vizionált állapotát ennyi humorral, iróniával, sőt, gyöngédséggel képes
ábrázolni, akkor abból csak jelentős mű születhet.
Zoli nem szándékosan
provokált, hanem így élte meg a dolgokat, élből. Egyszerre tudott rettentő
érzéki szövegeket írni, szerelmes történeteket és ugyanakkor hideg, okos fejjel
figyelte közvetlen környezetét, azt a valóságot, amelyik burjánzott az ablaka
alatt. Zoli könnyedén, szinte mellékesen, mint focista a kapu előtt, aki még
bemutat egy láthatatlan trükköt a közönségnek, mielőtt a bal sarokba küldené a
labdát, gyöngéd fricskákat küldött a világnak, szeretettel átitatva.
Egészen biztos vagyok
benne, hogy Az ítéletidő Zoli eddigi
legjelentősebb munkája, büszke vagyok rá, hogy a Jelenkornál jelent meg, fájdalom, hogy az író nem találkozhat
olvasóival ennek a könyvnek a diadalútja során. A jelentős irodalomnak az a
paradoxona süt minden lapjáról, hogy miközben a sötét tónussal megrajzolt és abszurd
és ugyanakkor szükségszerű képek egymás után gördülnek elénk a regény lapjain,
amelyre mint színpadra lép föl számtalan különös olykor bizarr regényalak, megértjük,
hogy a sötétség tűpontos ábrázolása nem a reménységet veszi el az embertől, hanem
világosságot teremt. Mert a legnagyobb kincs a félrenézés nélküli tisztánlátás.
Sárközy Bence, a Jelenkor
Kiadó igazgatója