HOL A HATÁR?


„Immár két évtizede az
átlag magyar hírfogyasztóhoz képest töményebben kapom a politikát, ez a
munkaeszközöm. Ezt az előny, tudást, hívjuk bárminek is, szeretném most a
megértésre felhasználni. Mindannyiunk megértésére. A folyamatok és okok megértésére.
Célja volt a menekültekről szóló nemzeti konzultációnak, a plakátkampánynak, a
kerítésépítésnek, a törvények szigorításának, de mi? Mit tudtunk meg ezek által
és mi változott ezek hatására? Tudjuk-e azt, hogy ma a világban emberek
százezrei, milliói MIÉRT indulnak útnak? Mi a céljuk? Elképzelték az új
világot, vagy minden mindegy, csak az ne legyen, ami eddig volt? Mert mi volt
eddig? Hogyan éltek? Hogyan fognak ezek után? És mi lesz a mi eddigi
világunkkal, Magyarország, Európa világával? Tudunk, és egyáltalán akarunk
együtt élni? És miért kellene együtt élnünk?” – Kálmán Olga

„Egyszer
eljött hozzánk a szír hadsereg. Édesapám éppen a fákat locsolta. Sok
gyümölcsfánk volt. Olyan nehezen fordultak termőre a nagy szárazságban,
mindennap meg kellett öntözni őket. Az egyik katona ordítva kérdezte apámtól,
hogy mit tud a szomszédunk fiáról, Ahmadról, hol van, azonnal mondja meg! Apám
letette a vödröt, azt válaszolta, hogy ez abu-Dalha háza, nem ismer Ahmadot,
vagy abu-Ahmadot a környéken. Furcsán vigyázzban állt, mintha csak az iskolában
felelne. Ott, abban a pillanatban úgy tűnt nekem az apám, mint egy kisgyerek, egy
riadt kisgyerek. Pedig nagyon kemény ember volt, inkább mi álltunk vigyázzban
előtte kiskorunkban, ha kérdőre vont minket valamiért. A katonák egyszerre
ordítottak, közvetlen közelről, bele az apám arcába. Azt kiabálták, hogy
azonnal megölik, ha nem mutatja meg Ahmad házát. Egyszer csak mind elindultak –
apám elől, apró, futó lépésekben. Alig haladt előre annyira kicsiket lépett a lábával,
mint aki helyben szaladt volna. A katonák lökdösték, és tovább kiabáltak, hogy
megölik, ha nem mutatja meg a házat. Megmutatta. Így is megölték. És a házban
mindenkit, akit csak találtak.”Nagynéném fekete bőrén fényes csíkokat húztak a
könnyei. Már nem tudott a sírástól beszélni, nem mesélt többet. Éreztem, hogy
nem mondott el minden borzalmat, hogy van még ennél is szörnyűbb, amit látott,
valami rettenetes, amitől fél, de nem mertem megkérdezni, hogy mi az. Egyik fia
már úton van, a két másik pedig itt velünk, hogy együtt induljunk el. Ők is
egyetemisták voltak, mint én, és most ők sem tudják, hogy valaha, valahol be
tudják-e fejezni a tanulmányaikat, mint ahogyan én sem tudom, hogy sikerül-e.
Hát, így éltünk mi Salqinben, az olíva és a füge városában.

Egyszer
eljött hozzánk a szír hadsereg. Édesapám éppen a fákat locsolta. Sok
gyümölcsfánk volt. Olyan nehezen fordultak termőre a nagy szárazságban,
mindennap meg kellett öntözni őket. Az egyik katona ordítva kérdezte apámtól,
hogy mit tud a szomszédunk fiáról, Ahmadról, hol van, azonnal mondja meg! Apám
letette a vödröt, azt válaszolta, hogy ez abu-Dalha háza, nem ismer Ahmadot,
vagy abu-Ahmadot a környéken. Furcsán vigyázzban állt, mintha csak az iskolában
felelne. Ott, abban a pillanatban úgy tűnt nekem az apám, mint egy kisgyerek, egy
riadt kisgyerek. Pedig nagyon kemény ember volt, inkább mi álltunk vigyázzban
előtte kiskorunkban, ha kérdőre vont minket valamiért. A katonák egyszerre
ordítottak, közvetlen közelről, bele az apám arcába. Azt kiabálták, hogy
azonnal megölik, ha nem mutatja meg Ahmad házát. Egyszer csak mind elindultak –
apám elől, apró, futó lépésekben. Alig haladt előre annyira kicsiket lépett a lábával,
mint aki helyben szaladt volna. A katonák lökdösték, és tovább kiabáltak, hogy
megölik, ha nem mutatja meg a házat. Megmutatta. Így is megölték. És a házban
mindenkit, akit csak találtak.”Nagynéném fekete bőrén fényes csíkokat húztak a
könnyei. Már nem tudott a sírástól beszélni, nem mesélt többet. Éreztem, hogy
nem mondott el minden borzalmat, hogy van még ennél is szörnyűbb, amit látott,
valami rettenetes, amitől fél, de nem mertem megkérdezni, hogy mi az. Egyik fia
már úton van, a két másik pedig itt velünk, hogy együtt induljunk el. Ők is
egyetemisták voltak, mint én, és most ők sem tudják, hogy valaha, valahol be
tudják-e fejezni a tanulmányaikat, mint ahogyan én sem tudom, hogy sikerül-e.
Hát, így éltünk mi Salqinben, az olíva és a füge városában.” –
részlet Nedja naplójából