„Humoros
és megindító, cinikus és lírai, érzéki és trágár, intellektuális és könnyed.”
„Még az is átéli, aki át sem élte.” „Lenyűgöző stílusparódiák, ironikus
idézetek, pamfletbe illő megállapítások…” És ez csak néhány kiragadott idézet
Dés Mihály Pesti barokk című
regényének kritikáiból – a Nők lapjától
a Magyar Hírlapon át a 168 Óráig. A regény „végleges változata”
a Libri Kiadó gondozásában jelent meg. Ennek aprópóján beszélgettünk Dés
Mihállyal.
–
Regénye fülszövegén ezt olvassuk: „Az egyik legerotikusabb magyar regény? Az
egyik legviccesebb? Vagy csupán egy mítikussá vált nemzedék krónikája?”. Ön
szerint melyik jellemző illik leginkább az immár kultkönyvvé vált Pesti barokkra?
– Most jól megfogott! Mert ugye, mi legyek, ha
nagy leszek? Erotikus? Vicces? Krónikás? Látja, ez a baj ezzel az élettel:
mindent nem lehet. Bölcsnek kellene lenni, realistának, kevéssel beérni, és még
abból is visszaadni, a maradékot pedig jól beosztani… Mivel nincsen más
választásom, én még csak ellennék ezzel az aszkétikus életprogrammal. De a
regényem hőse nem ilyen. Ő mindent akar, következésképp –ahogy azt már Ady is
megjósolta; igaz nem a főszereplőmnek, hanem saját magának – megilleti a
semmisem. De ettől még vicces ő, meg érzéki, sőt, még őszinte is, igaz, közben
folyton becsapja saját magát (meg persze másokat), és hát rettenetesen
boldogtalan. De olyan színesen, életélvezően, neurotikusan, barokkosan az, hogy
mindenki irigyli érte.
– Miben
tér el a Libri Kiadó gondozásában megjelenő szöveg a korábbi kiadástól?
– Remélem, hogy mindenben és semmiben. Az volt a
célom ezzel az átdolgozással, hogy – ha már filozófialag sohasem sikerült
megértenem – irodalmilag valósítsam meg a megszüntetve megőrizni hegeli
ideálját. Vagy hogy Lampedusa A párducának főhősére hivatkozzam: mindent
meg kell változtatni ahhoz, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt. Prózaibban
fogalmazva: az idő a legjobb szerkesztő. A regényeknek is úgy kellene
csiszolódniuk, mint a népdaloknak. Mindenki jobban járna. Két év alatt sok
minden kiderült a könyvemről. A legnagyobb sajnálatomra még az is, hogy akad
benne néhány fölösleges szó. Az én mértékem szerint nem sok, de annyiból más
egy kisregényt ír. Szóval kicsit fúrtam, kicsit faragtam, itt-ott
megnyírbáltam, megtrimmeltem, valamicskét még hozzá is adtam. Az eredményt
úgysem én fogom eldönteni, akkor meg minek strapáljam magam? De ha valakit ez
megnyugtat: jóval rövidebb lett.
– Még az idén meseíróként is debütál. Kik
inspirálják az Ancsa és Pancsa különleges kalandjait?
– Hatan vagyunk testvérek, mindannyiunknak van
néhány gyereke, sőt, most már a gyerekek közül is van némelyiknek gyereke,
szóval nálunk nem lehet ezt a gyerekdolgot egykönnyen megúszni. Ráadásul
mindegyik Dés testvér a legjobb nagybácsi vagy nagynéni címre pályázik. És
mivel a többiek szellemi és/vagy fizikai fölényben vannak velem szemben, arra
gondoltam, talán a mesékkel sikerül beelőznöm őket.
– Mielőtt a Pesti barokk
megjelent, fordított (többek között García Márquez, Vargas Llosa és Cortazár
műveit), játszott filmfőszerepeket, 25 éves spanyolországi élete során pedig
újságíróskodott, egyetemen tanított, piár céget vezetett, lapkiadó volt.
Hihetetlenül sokoldalú. Legközelebb milyen szerepben lep meg minket?
– Hát nem is tudom… Újabban a
virágok megszállotja lettem. Gizi lányom említette is, hogy kezdek olyan lenni,
mint egy öregasszony, már csak egy kanári hiányzik hozzá. Úgyhogy lehet, hogy
legközelebb egy saját keresztezésű muskátlival állítok be a Nyugati
szerkesztőségébe. De miket beszélek? Magához egy liliom illene. Legföljebb egy
orchidea.