2012 áprilisában jelenik meg Térey János Teremtés vagy sem című esszékötete, melyben a városokról, zenekarokról és mai kortárs szerzőkről szóló szövegek mellett fontos szerep jut a klasszikus magyar költészetnek is. Hetivers sorozatunkban az ezekhez a portrékhoz mellékelt versekből szemezgetünk, és hogy izgalmasabb legyen a játék, egyben hozzájuk kapcsoljuk mindig egy másik, szintén előkészületben lévő kötetünket is. Ezen a héten Ady, Babits, Somlyó Zoltán, Vas István és Petőfi Sándor után egy a nemzeti ünnep előtt egy nappal különösen aktuális szerzőről, Vörösmarty Mihályról, aSzózat szerzőjéről lesz szó, akit így mutat be Térey:
„Tündéri heroizmus és a tragikum szakadékai. A pátosz, amely sem előtte, sem utána nem mozgat hegyeket, csak éppen Vörösmartynál. Nyelve pompázatos, hihetetlenül telített. A legteltebb magyar hexametereket bizonyosan ő írta („És mene harcra hevűlt képpel pusztítani vágyván”; „Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták”; „Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek”). Éjfekete vagy mélyvörös, arannyal beszőtt brokátból vannak. […] Mély, elemi érintettségről tanúskodnak bordalai (Fóti dal, Keserű pohár). Buzdítása pedig így szól: „Cudar biz ez, de ám igyunk, / Hiszen magyar költők vagyunk.” Bár utal a konkrét földrajzi helyre, a nemes magyar terroirra, sőt, némiképpen a karakterjegyekre is (Jó bor, Rosz bor), nála aztán nem elsősorban termőterületről, vidám savgerincről és primőr gyümölcsjegyekről van szó. Hanem arról, hogy mintha valóban logikus következménye volna idehaza emennek amaz, a szenvedélyes lírikusi praxisnak a hittel űzött alkoholizmus.”
Tény, hogy az alkohol és a híres magyar bor Vörösmarty óta sem veszített népszerűségéből a kortárs magyar költők körében, bár valószínű, hogy ha valamelyikük ma írna a Rosz bor dörgedelmeihez hasonló sorokat, nem részesülne abban a kegyben, mint Vörösmarty: hozzá ugyanis, miután a magyar borok minőségét ócsárló verse nyomtatásban is megjelent, azonnal elkezdtek érkezni a jobbnál jobb borszállítmányok az ország minden vidékéről, hogy a versben foglaltakat megcáfolják – így született meg végül a vers párdarabja, a Jó bor című költemény. Most viszont lássuk a rosszat:
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
Rosz bor
Igyunk, barátim, szomjas a világ,
Kivált a költő, aki tollat rág.
Hiszen mi írtuk a jó Fóti dalt,
Igyuk meg hát ez átkozott italt.
Csapláros, méregkeverő!
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Gyalázatos bor! ilyet iddogál
Magyar hazánkban ifju s agg szakáll,
Kivévén a bölcset meg a papot:
A költő versben lát csak jó napot.
Csapláros, méregkeverő!
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Mondják: Egernél híres bor terem.
Verembe szűrik tán? nem ismerem.
Megénekeltem harcait, borát,
S mind e napig nem láttam áldomást.
Csapláros, méregkeverő!
Ne pislogj, egrit adj elő.
Cudar biz ez; de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán!
Borod setét mint a cigány leány,
És benne a szív édes lángja ég.
Kuruc, tatár! csak ilyen kéne még.
Csapláros, méregkeverő!
Ménes borából adj elő.
Cudar biz ez; de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?
És híg aranyt, mely nyakba önthető?
Somló, Tokaj, halljátok a panaszt:
Fösvény hegyek! nekünk nem szűrtök azt.
Csapláros, méregkeverő!
Legjobb borodból adj elő.
Cudar biz ez; de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Elég! elég! Fejünk majd megszakad,
Szemünk borúl és nyelvünk elakad.
Költődnek, oh hatalmas Hunnia,
Légy-étetőt engedsz-e innia!
Csapláros, méregkeverő!
Pusztúlj, ne adj több bort elő.
Nagyon cudar, de drága volt:
Izleld meg érte a pokolt!
Rossz borból és egyéb alkoholból bőven kijut a fiatal kanadai szerző, Patrick deWitt többszörös díjnyertes regénye, aThe Sisters Brotherscímű western főhőseinek, Eli és Charlie Sistersnek is, akik egy különös feltaláló, Hermann Kermit Warm nyomába erednek ebben az elképesztően vicces, ugyanakkor – a műfajhoz képest igencsak meglepően – nagyon szerethető, sőt megható történetben.
A regény elején Eli és Charlie épp a Disznókirály nevű kocsmában ülnek, hogy megbeszéljék az új megbízás részleteit, aminek kapcsán az idősebb testvér, Charlie szokatlan hírt közöl az öccsével:
„A Királyban egy hátsó asztalhoz ültünk, kihozták a szokásos üveg italunkat meg két poharat. Charlie nekem is töltött, pedig máskor csak magunknak szoktunk, így hát mire kibökte, már fel voltam készülve a rossz hírre:
– Itt most én leszek a főnök, Eli.
– Ki mondta?
– A Kapitány. – Felhajtottam a brandyt.
– És az mit jelent?
– Hogy én vagyok megbízva.
– De pénzben mit?
– Többet kapok.
– És én mennyit? Amit eddig?
– Kevesebbet.
– Azt meg miért?
– A Kapitány szerint a múltkor se lett volna baj, ha van főnök.
– Ez marhaság.
– Nem az.
Töltött még egyet, megittam. Aztán azt mondtam, félig Charlie-nak, félig magamnak:
– Az addig rendben van, hogy meg akarja fizetni a főnököt. De az már nem, hogy megrövidíti a beosztottat. Szétkaszabolták a lábam, felgyújtották a lovamat, és ez mind azért volt, mert neki dolgoztam.
– Az én lovamat is felgyújtották. Vett nekünk új lovakat.
– Akkor sincs rendben. És ne töltögessél nekem, mint egy nyomoréknak. – Magam elé vettem az üveget, és kifaggattam Charlie-t az új melóról.”
Az azonban, hogy pontosan miben is áll ez az új munka, és voltaképpen miért kell Hermann Kermit Warmnak meghalnia, az majd csak a regény folytatásából derül ki – amit mindenki olvashat majd Orzóy Ágnes remek fordításában nem sokkal a Könyvfesztivál után, májusban, amikor reményeink szerint a szerző jelenlétében fogjuk bemutatni a könyvet.
Dunajcsik Mátyás, szépirodalmi főszerkesztő
(Képek innen és innen.)