Idén áprilisban jelenik meg Térey János Teremtés vagy sem című esszékötete, melynek egyik fejezete személyes áttekintés a magyar költészet évszázadairól. Hetivers sorozatunkban az egyes esszékhez, portrékhoz kiválasztott versekből válogatunk, és hogy izgalmasabb legyen a játék, mindig hozzájuk kapcsoljuk egy-egy másik, szintén előkészületben lévő könyvünket is.
Ezen a héten Ady, Babits és Somlyó Zoltán után megint egy ma már kevésbé olvasott, ám annál figyelemreméltóbb költőt, Vas Istvánt idézzük meg. Térey így indítja Vas bemutatását: “Akár életének Oresztésze, Radnóti Miklós, Vas István is a villongó avantgarde felől érkezett. Kassák tanítványából (és vejéből) lett harmincéves korára a humanista újklasszicizmus egyik zászlóshajója. Apakomplexusát viharos konfliktus során gyűrte le. Érett költészete – bármennyire is ódzkodtam először, hogy így nevezzem – romantikus hivatalnoklíra.”
Valamivel később pedig így folytatja: “Klasszikus és klasszicista költőelődök mintájára egy-egy fogalom adja verscímei jó részét (Egyenlőség, A törvény, A gyűlölet, A technika, A diadal stb.). Definitív megfejtések? Még csak azt se mondanám. Szándéka szerint talán igen, hiszen Vas István-i vonás – így nevezem – az utolsó sorok bölcselete, a szelíd, sőt legszelídebb didaxis, a verszárlatba foglalt, első hallásra szinte észrevétlen, mégis fülbemászó tanulság. Ami amúgy régi költők ismérve. Védjegye neki is, mivel ő is régi költő. Már életében az volt.”
Az egyik ilyen, Térey által is a kötetbe válogatott vers a Húsvéti ének a testről, ahol az “utolsó sorok bölcselete” már-már refrénként tér vissza több versszak végén is, egy fokkal sötétebbre festve ennek a minden súlyossága ellenére is mindenestül – és számunkre milyen időszerűen! – tavaszi versnek a hangulatát:
VAS ISTVÁN
Húsvéti ének a testről
Tavaszi vad szelek vizet árasztanak,
Vadak, madarak most társat választanak,
Körül égen-földön gyürkőzik az élet,
Tavaszi fűszer száll, vérszaga a szélnek,
Véré, mely élvezni, nemzeni türemlik,
Gyönyörű véré, mely szelíden kiömlik,
Erő ágaskodik, ölelve meg ölve,
Részeg ködben úszik minden, ami közel,
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.
Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg:
Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?
Komor olvadáskor, vakult-rideg órán
Látja befolyni a vizet koporsóján.
Az tudja, mi a test, aki külön-külön
Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön.
Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény
Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén?
Egy bece-szót mormol, de senki se felel.
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.
Ifjú nő a sirban, ifjú rügy az ágon,
Tavaszi szél fújja, virágom, virágom.
Tavaszi szél messze földek illatával
Csábított hajdan, most fiatal halállal.
Jobb volna sötétbe elomolni, mint te,
Hullani a mélybe, teveled egy szintre,
De az a forma, mely odalenn enyész el,
Ragyog idefönt is örök epedéssel,
Fű, fa, virág, tavasz színe tőle tüzel,
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.
Az tudja, mi a test, aki szenved vele,
Te tudod, Istenem, szenvedés istene,
Te tetted, a lélek jogát el nem veszti,
Bár a tavaszi szél vérszagban füröszti,
Kezed alkotását szeretni se bűn még,
Mielőtt e földről végképp tovatűnnék,
Alkony rózsaszínét, reggel kékjét, zöldjét,
Az embert, akinek testét itt felöltéd,
Amit teremtettél, szereted, szeretted
Akkor is, mikor már vitted a keresztet.
Szeretted akkor is, mikor már szögeztek,
Szenvedés istene, Te tudod a testet,
S amióta láttam, mi érte a váltság,
Elhiszem már én is test feltámadását,
Nekem is az kellett, mint régen Tamásnak,
Hogy hitetlen ujjat drága sebbe mártsak,
Megtanultam én is, amióta láttam
Édes-dacos arcát feketedni lázban –
Így szállt el a lélek utána azonban
Felragyogott a test bátor nyugalomban.
Elárvult testének büszke biztonsága
Mosolyogva indult sírba, őszi sárba,
Mosolyát őrzi az újuló kikelet,
Hegyek, habok, hosszú útra hívó szelek.
Tavaszi szél zendül, mintha az az angyal
Szólana belőle vad, tavaszi hanggal,
Aki rég a nőknek – amikor kerestek
S nem lelték fűszerrel kenegetett tested –
Kiáltott. Most nekem zeng, zenél, zúg, zizeg:
Holtak közt az élőt miért keresitek?
Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?
Csak Te tudod, aki vitted a keresztet
Vérben, veritékben Koponyák Helyére,
Mit kapott gyönyörű testéért cserébe,
S felzsendülő fűben, felzendülő szélben
Tudom halálodat, őérte, énértem,
Dárdának dúlását, tavasz gyors múlását,
Szép erős ifjúság hirtelen hullását:
Keresztre feszülni, borulni a rögre,
Aki elveszíti, az nyeri örökbe.
Kereszten, olajban, vérben a szent sereg:
Bűnhődik a földön, aki nagyon szeret.
Tavaszi szél fújja, hozza a szép hitet:
Szétomló testünket szebben megépíted.
Engem is merítsél, bár el is veszítsél,
A vérszagba, melyet hordoz ez a víg szél,
Virágzó sebedet ültesd el testemben,
S áldani foglak majd csúf, hörgő estemben.
Szomjazó, bomlasztó gyönyörűség jövel!
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.
És bár ez a vers joggal lehetne akár vallásos ének, vagy szigorú lelkigyakorlatra hívó keresztény elmélkedés, mégis átsejlik rajta egy még ősibb, még régebbről származó történet: a fiatalon elhunyt kedvesét, Eurüdikét sirató Orpheusz éneke, aki talán maga is csak akkor tudta meg igazán, mi a test és mit kellett elveszítenie, mikor az Alvilágból fölfelé jővé másodszorra is elvesztette a halál karmaiból – eleinte úgy tűnt – csodálatos módon kimentett kedvesét, aki amikor Orpheusz a tiltás ellenére mégis hátrafordult, másodszorra is megfoghatatlan, testetlen árnyékká változott a kezei között.
Ez a történet szinte egyidős magával az irodalommal, s talán azért is ihletett meg annyi írót és költőt az évszázadok során, mert voltaképpen nem más, mint az irodalom születésének meséje. Így volt ez a 2012-es Budapest Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendég írójával, Claudio Magrissal is, aki a Biztosan megérti című drámai monológban egy különös Szeretetházba utalja a maga megbetegedett, névtelen Eurüdikéjét, aki Gács Éva fordításában a következőképpen mesél a fölfelé vezető útról:
“Ott volt, közel hozzám, éreztem; »közel«, édes jó Istenem, nem szó szerint, hiszen a Ház rettenetesen nagy, és a folyosók, a lépcsők, a galériák, a pincehelyiségek, termek, mennyezetek mintha sosem akarnának véget érni, de én tudtam, éreztem, hogy hamarosan – és nem volt érdekes, mikor, hogy évek múlva vagy nemsokára – kimegyek innen és a karjai között leszek, szája a szájamon, keze a szunnyadó mellemen, az ölem pedig, mely már mindent elfelejtett, most emlékezni fog és feléled; és a kiszáradt patakban ismét ott csörgedezik majd egy kis erecske. Éjszakánként úgy éreztem, mintha az álom világos és mély vizében – ami oly más, mint az itteni zavaros és fortyogó mocsarak, amik nem hagyják aludni az embert – kezébe fogná a kezemet, ahogy mindig is tette. A Ház az álmatlanság birodalma, és mihelyt valamelyikünk elalszik – de ilyen szinte sosem fordul elő –, valamelyik ügyeletes rögvest felrázza. Azt mondják, hogy amilyen rossz állapotban vagyunk, nem tesz jót nekünk az alvás, és nem szabad elhagynunk magunkat, mert az olyan veszélyes lenne, mintha a hóban aludnánk el.”
Az azonban, hogy pontosan hogyan is néz ki ez a Ház, és hogy Magris változatában miért hiúsul meg végül az Alvilágba leereszkedő költő emberfeletti vállalkozása, teljes egészében majd a Hangok című kötetből fog kiderülni, melyben egy másik drámai monológgal együtt olvasható lesz a Biztosan megérti teljes szövege is.
Dunajcsik Mátyás, szépirodalmi főszerkesztő
(John Roddam Spencer Stanhope preraffaelita festő Orpheusz-képe innen származik, a videó pedig a Magris monológja alapján Giorgio Pressburger által 2011-ben készített olasz film, a Dietro il buio előzetese.)