2012 áprilisában jelenik meg Térey János Teremtés vagy sem című esszékötete, melynek egyik fejezetében végigveszi kedvenc klasszikus magyar költőit Berzsenyitől Nemes Nagy Ágnesig, személyes portrékat rajzolva irodalmunk meghatározó alakjairól. Hetivers sorozatunkban az ezekhez az esszékhez válogatott versekből szemezgetünk, és hogy izgalmasabb legyen a játék, mindig hozzájuk kapcsoljuk egy-egy másik, szintén előkészületben lévő könyvünket is. Ezen a héten Ady, Babits, Somlyó Zoltán és Vas István után egy megkerülhetetlen figura, Petőfi Sándor egy kevéssé ismert verse következik. Térey János így vezeti be a róla szóló írását:
“Most, a vers aszályának idején Kínában talán nagyobb ikonnak számít, mint itthon. Tüneményes, örök kamasz. Egyedül ő találta szépnek az Alföldet. Derűre-borúra lázadó, éretlen kölyök. A politikában túlfőtött jakobinus, állandóan a trónfosztásról fantáziáló demokrata. Kötődik mesterekhez, nőkhöz és eszmékhez, mégis mindenről a szabadság jut eszébe. Ifjú családapa; percekig. A korszerű irodalomtudomány száműzi az értékelésből az életrajzot. Az övé mégis majdnem-egy a művével, a vándorszínész-epizóddal, a Nemzeti Múzeum legendásított lépcsőjével, a megénekelt csörték sorozatával, megjósolt harctéri halálával. Sőt, a Szibériában túlélő fogoly vagy az idehaza bujdosó ál-Petőfi(k) legendájával.”
Petőfit divat nem szeretni vagy isteníteni, nem lehet nem ismerni, és nem szokás olvasni – talán éppen azért, mert az iskolai oktatás során csak az életmű agyonhasznált darabjaira van idő. Pedig vannak itt olyan rejtett gyöngyszemek is, mint az alább következő, melyet olvasva sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki a szerzőről – elégia egy hamisítatlan “romkocsmáról” egyenesen a Petőfinek oly kedves alföldi puszták mélyéről:
PETŐFI SÁNDOR
A csárda romjai
Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,
Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.
Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel
Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell,
De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,
Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél,
Amelyet egyszerre általolvashatok;
S vannak beléd írva szép, nagy gondolatok.
Mint sajnálom én, hogy egész életemet
Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet!
Itt szeretnék élni a puszták közepin,
Mint Arábiában a szabad beduin.
Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,
És, szabadság, te vagy lelkem istensége!
Szabadság, istenem, még csak azért élek,
Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg,
S síromnál, ha érted onthatom véremet,
Meg fogom áldani átkos életemet.
De mi ez? sír… halál… hova nem vetődtem!
Nem csoda különben, mert rom van előttem.
Nem váromladék ez. Csárdának romjai.
Hanem hiszen azt az idő nem keresi:
Mely’k milyen épület? vár-e avvagy csárda?
Ennek is, annak is reálép falára;
S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas,
És neki semmi nem alacsony, nem magas. –
Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?
Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle.
Itt régente falu avvagy város állott,
Míg nem nyögte hazánk a török rabságot;
(Szegény Magyarország, szegény édes honom,
Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)
E hajdani várost földúlta az ozmán,
Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.
A templom maradt meg – de ez is betegen –
Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen.
És gyászolt a templom több hosszu századot,
Míg végre bujában össze nem roskadott.
Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének,
Belőle e helyen csárdát épitének.
Az isten házából csárda!… és miért ne?
Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.
És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek?
Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek.
Az isten házából csárda!… és miért ne?
Itt és ott élhetünk az isten kedvére;
S láttam én csárdákban tisztább szíveket már,
Mint kit naponként lát térdelni az oltár. –
Csárda, eldőlt csárda, még mikor tebenned
Utasok vigadtak, utasok pihentek!
Fölépít tégedet újra képzeletem,
S vendégidet színről-színre szemlélhetem:
Itt görcsös botjával egy vándorlólegény,
Ott zsíros subában egy pár szegénylegény,
Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,
Amott egy drótostót s több ilyen borozó.
Hát a szép csaplárné fiatalságával?
Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,
Kinek a bor kissé megzavarta fejét,
De a szép menyecske még jobban a szivét.
S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?
Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan…
Kazal végén akkor, most már lenn a sírban,
És a szép fiatal menyecske is ott van,
És a hamis deák s mind, kik itt boroztak.
Ők valamennyien már rég porladoznak.
A csárda is vénült, vénült és roskadott,
Leüté fejéről a szél a kalapot,
A födelet.. ekkép áll hajadon fővel,
Mintha urával beszélne, az idővel,
S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;
Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.
Dűledez, dűledez; félig ismerni csak:
Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.
Még áll s emelkedik az éghez kéménye,
Mint a haldoklónak utósó reménye.
Pincéje beomlott, a kút is mellette,
Honnan az ostorfát valaki elvitte;
Csak az ágas és a gém van meg épségben,
Egy mogorva sas űl a gém tetejében.
Legmagasabb hely a pusztán e gém vége,
Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
Fönn űl és merően maga elé bámul,
Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.
Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,
Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;
Szeretője, aki epedve néz rája,
Délibáb, a puszták szép tündérleánya.
Petőfi neve éppúgy összeforrt a legendás magyar pusztákkal, ahogyan Adyé a budapesti és párizsi éjszakával, s az ember aligha gondolná, hogy egy olyan távoli vidéken, mint Ausztrália, van egy író, aki nemcsak, hogy remekül olvas és beszél magyarul – jóllehet semmilyen magyar családi háttérrel nem rendelkezik –, de egyik kedvenc könyve Illyés Gyula Puszták népecímű műve, máig legfontosabbnak tartott alkotása pedig egy olyan különös országról szól, mely mélyen Ausztrália végtelen síkságain terül el, de akár a magyarok képzeletbeli országa is lehetne. Ő Gerald Murnane, a modern ausztrál irodalom élő klasszikusa; főműve pedig, a Puszták (The Plains) a 2012-es Könyvfesztiválra jelenik meg nálunk, először magyar nyelven.
Regénye főhőse egy névtelen, fiatal filmkészítő, aki azért indul útnak a tengerparti Melbourne városából, hogy elkészítse az első filmet, amely a pusztákról szól, és megragadja ennek a vidéknak az egyedülálló varázsát. Emlékirataiban így számol be a pusztalakókkal való első találkozásáról és arról, hogyan sikerült a bizalmukba férkőznie, Rakovszky Zsuzsa gyönyörűséges fordításában:
“Azt mondtam a pusztalakóknak, hogy úton vagyok, ami egyébként igaz is volt. Nem árultam el, milyen útvonalon érkeztem a városukba, sem azt, milyen irányban szándékozom továbbutazni. Majd megtudják az igazságot, amikor bemutatják a filmemet, A belső teret. Addig is engedtem, hogy azt higgyék, a puszták egy távoli sarkából indultam útnak. És amint reméltem is, senki nem kételkedett benne, hogy igazat mondok, és még csak azt sem álllította senki, hogy ismerné azt a környéket, amelyet megneveztem. A puszták olyan óriási területen fekszenek, hogy egyetlen pusztalakó sem lepődik meg, ha azt hallja, hogy van olyan részük, ahol még sohasem járt. Arról nem is beszélve, hogy sok olyan hely van a szárazföld belsejében, amelyekről még mindig nem lehet tudni, vajon a pusztákhoz tartoznak-e, vagy sem. Még soha nem született általánosan elfogadott döntés arról, meddig is terjednek a puszták.
Olyan történetet mondtam nekik, amelyből szinte teljesen hiányoztak az események vagy a hőstettek. A kivülállók nemigen tudtak volna mihez kezdeni vele, de a pusztalakók megértették. Az a fajta történet volt, amely a saját regényíróiknak, drámaíróiknak és költőiknek is kedvére való lett volna. A pusztákon az olvasókat vagy a színházi közönséget ritkán nyűgözik le a nagy érzelemkitörések, a heves konfliktusok vagy a váratlan szerencsétlenségek. Úgy gondolják, azokat a művészeket, akik ilyesmiket ábrázolnak, elcsábította a zajos tömeg, vagy azoknak a formáknak és felületeknek a sokasága, amelyek a pusztákon túli világ rövidülésben látszó tájain nyüzsögnek. A pusztalakók hősei az életben csakúgy, mint a művészetben, olyan emberek, akik harminc éven keresztül minden délután hazamennek a teljesen átlagos házukba, amelyet takarosan nyírt gyep és csenevész bokrok vesznek körül, aztán csak ülnek késő éjszakáig, és azon töprengenek, milyen útvonalon is haladhattak volna harminc éven keresztül, hogy végül megérkezzenek pontosan arra a helyre, ahol most ülnek – vagy az az ember, aki soha nem vágott neki még annak az egyetlen útnak sem, amely elszigetelt farmjáról a külvilágba vezet, mert attól félt, hogy nem ismerné fel az otthonát, ha abból a távoli nézőpontból pillantaná meg, ahonnét mások látják.”
Az pedig, hogy végül hány évbe telik majd elkészítenie az itt még csak tervezett filmet, vagy hogy elkészül-e vele egyáltalán, majd kiderül a regényből…
Dunajcsik Mátyás, szépirodalmi főszerkesztő