Tolnai Ottó nyolcvanéves. A számos díjjal elismert vajdasági magyar költő, író, esszéista 1940. július 5-én született Magyarkanizsán.
Nagy Boglárka születésnapi köszöntője a Nyugati tér blogon
Tolnai Ottó életművét úgy is elképzelhetjük, mint színes városmatricákkal teleragasztott, feneketlen vulkánfíber bőröndöt. Felpattintjuk az ódon zárat (ideálisan, mondjuk, Palicson, a Homokvárban, T. Olivér elefántcsonttornyában), és máris válogathatunk, akár a szabadkai kispiac ócskás bordűrjén, a tengeri kagylók, szeméremékszerek, kékítőgolyók, agyonvert csipkék vagy egy szifonbéllel foltozott borbélyfüggöny gyöngyei között. Mindannyiunk szerencséje, hogy Tolnai Ottónak kortársai vagyunk, a kiváló szerző (v)érzékeny írói alkata ritka fenoménja bezárkózásra hajlamos szellemi életünknek.
A Vajdaság, ahol megszületett, és amely mindig is Tolnai természetes élőhelye maradt, legalább a múlt század hatvanas éveitől számunkra a szabadabb lélegzés, a nyitottság, a befogadás, a soknyelvűség és ezzel együtt a kulturális sokféleség szimbóluma. S ha csak a „keltetőt”, az Új Symposion folyóiratot említjük, ez a tágkeblűség példaszerűen igaz erre a közegre. Tolnai kíváncsiságából semmi nem illant el az évtizedek alatt. Előttünk áll egy műfajok és topográfiák között oszcilláló, gazdag szövésű és árnyalatú életmű, egy költői kézzel teremtett, imaginárius Tolnai-univerzum, a benne keringő mikrokozmoszokkal, melyek rizómaosztással szaporodnak. A költő kedves metaforája a rizóma – mint a „kis semmis” témák, tárgyak, alakok együvé terelése, hogy aztán ezekből a verstől a prózáig (és vissza) megszülető összhangzatokból újabb rizomatikus hálózatok nyíljanak, újabb világok teremtődjenek, amelyekben ismerős helyekre, figurákra lelünk. Tolnainál minden szereplő egyenrangú hőssé avanzsál, legyen az az elbeszélője, alteregója vagy vidéki lumpen infaustusainak bármelyike, ömlik a beszéd, áriáznak a „kis énekesek”, akik máskor meg épp elnémítanák, figyelmeztetik a szerzőt. Mindeközben szövődik, nemezelődik a Tolnai-féle ízelt opus a maga lenyűgöző gazdagsággal, szédítő hullámokkal áradó nyelvén. Az írói tekintet a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokba is beleakad, s nem engedi el, rákúszik, míg egyik-másik ágbogával össze nem akasztja, köti őket, megalkotva metaforikus, motivikus és filozofikus kapcsolódásaikat, létrehozva a mikrokozmoszok közötti poétikai gravitációt.
Öt éve már, hogy egyszerre tértünk vissza a Jelenkor Kiadóba, azóta jelennek meg életműsorozatának darabjai, a könyvborítókon Bojan Bem festményeivel. Az itt látható fénykép azt a napot, 2015. november 20-át örökíti meg, amikor vagy harminc önálló, különböző kiadóknál megjelent könyve után a Jelenkornál végül hivatalosan is otthonra talált. Huszonhét éve találkoztunk először, és mint sok tanítványát, engem is Thomka Beáta ismertetett meg előbb a munkáival, aztán magával a szerzővel is. Pontosan emlékszem az első kérdésre, amellyel egy irodalmi est után hozzám fordult: „Honnan van ez a szép gyapjúzakó?” Válaszolhattam volna, hogy egy kopott vulkánfíber bőröndből szedtem elő, de az óriási méretű, fekete férfizakó, bár valóban különösen szép darab volt, valami turkálóból származott rám, s legalább XL-es méretű lehetett. Így kezdtünk beszélgetésbe a turkálókban fellelhető különleges daraboktól a párizsi ócskapiacokon talált kincseken át eljutva Vitéz ómama almáriumáig, s rövidesen, akárha egy Tolnai-prózában, a palicsi infaustusok között találtam magam: a világ legjobb bircuzában, füstös kiskocsmájában Szerafim Pöcökkel, Vad Jocóval, Gorotvával meg a többiekkel a „regény műfaj komisszárjának”, Regény Misunak a beszólásait (Nećeš ući u moj roman! – Nem kerülsz be a regényembe!) hallgatva T. Olivérrel, a rezgő kezű költővel, Tolnai alteregójával, hogy azóta is a folytonosan alakuló opus holdudvarában keringjünk végtelen…
A nyitókép Gálos Viktor fotójának felhasználásával készült.