Hazudhat-e egy gyerek arról, hogy szexuálisan bántalmazták? Persze. Az emberek – felnőttek is, gyerekek is – mindenről és bármiről hazudhatnak. Nem véletlenül szerepel a világon mindenhol a büntető jogszabályok között a hamis vád tényállása. Ha valakit alaptalanul vádolnak meg lopással, adócsalással vagy más bűncselekménnyel, akkor az illető az érintett a hatóságokra (rendőrségre, ügyészségre, bíróságra, meg a szakértőkre) dühös, mert nem végezték rendesen a munkájukat, mindeközben alaptalan szexuális bántalmazás ügyében az áldozat kerül a középpontba. Az ilyen esetekben nem a hatóságok munkája vált ki ellenérzéseket, hanem az áldozat maga; a kérdés pedig nem az, hogy az igazságszolgáltatás hogyan és miért siklott félre, hanem hogy ki az áldozat, és miért hazudott.
Pascale Robert-Diard elismert francia újságíró lebilincselő tárgyalótermi drámája, A kis hazug azt vizsgálja, miért nem mondott igazat egy tizenéves áldozat arról, hogy szexuálisan bántalmazták. Egy szokatlan szembenézés felkavaró története tárul elénk. Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivistát, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítóját és tanácsadóját kértük meg, hogy a könyv elolvasása után ossza meg velünk gondolatait.
Gyurkó Szilvia írása a Nyugati tér blogon
Sokszor csodálkozom rá gyerekekkel szembeni szexuális erőszak esetekkel is foglalkozó szakemberként, hogy minden más ügyben az emberek első kérdése az eset részleteire vonatkozik: mit loptak el, mekkora kárt okoztak az elkövetők, milyen bizonyítékok vannak. Ezzel szemben a szexuális erőszak ügyeknél mindig ez az egyik első kérdés: „…és honnan tudod, hogy igazat mond?”.
Ezt szinte soha nem kérdezik meg más ügyekben.
Az emberek bíznak abban, hogy ha valaki besétál a rendőrségre, és azt állítja, hogy ellopták a kocsiját, a rendőrség ki fogja deríteni, ha valójában nem az történt, amit mond. Ezzel szemben a szexuális erőszak ügyekben nincs meg ez az ősbizalom a hatóságokkal szemben. Mi több, sokszor úgy tűnik, maga a rendszer sem bízik magában: elképesztő a bizalmatlanság a szexuális erőszak esetről beszámoló gyerekekkel szemben.
De min alapszik ez? Az incesztus az emberiség egyik legősibb tabuja. Ehhez képest – kutatási adatok szerint – Európában minden 5. gyerek érintett, és mind a mai napig a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések több mint 90 százalékát családtagok, rokonok és olyan bizalmi felnőttek követik el, akiket a gyerek ismer, akiknek őt nem bántani, hanem megvédeni, óvni kellene.
Az egyik oldalon van egy ősi tabu, tehát megtörténnie sem szabadna az ilyen eseteknek, ami magával vonzza azt is, hogy ha viszont megtörténik, akkor hallgatni kell róla. A metoo-mozgalmat megelőző időkig általános társadalmi és közösségi norma volt, hogy a szexuális visszaélésekről nem beszélünk nyíltan. (Úgy általában az egyéni áldozati történetek nyilvánosság előtti megbeszélése sem volt valójában elfogadott egészen a Holokausztig.) Miközben az áldozatot maga az abúzus lélektani következményei (a szégyenérzet, az önvád, a bűntudat, a kiszolgáltatottság stb.) is a hallgatás falával veszik körül, maga a közösség is épít egy „védvonalat”, ami nagyon megnehezíti, hogy a bántalmazásról mások előtt is beszélni lehessen.
Ez a mély hallgatás pedig mit idézett elő? Hatalmas tudáshiányt és rengeteg félreértést.
A szexuális erőszak tabujellege miatt nagyon kevés a tudás és rengeteg a hamis mítosz, téves feltételezés a jelenség körül. Sokan gondolják például (szakemberek közül is), hogy fiúk nem válhatnak áldozattá, vagy hogy kizárólag idegenek, szexuális predátorok követik el a visszaéléseket a gyerekekkel szemben. Azt is sokan feltételezik, hogy a gyerekek azonnal szólnak a szüleiknek, ha ilyen eset történik velük.
Ehhez képest a valóság az, hogy az áldozatok harmada fiú, az elkövetők meghatározó többsége pedig nem idegen a gyerek számára. A szexuális predátoroknak nevezett pedofilok az elkövetők kisebb részét alkotják: a való világban elkövetett esetek 1–7 százalékáért tehetők ők felelőssé (az online bántalmazásoknak meg kb. 40 százalékáért). A gyerekek pedig igen gyakran nem mondják el, mi történt velük, és akár évek, évtizedek is eltelhetnek a bántalmazás konkrét időpillanatától, mire az áldozat beszél róla valakivel.
Ilyen durva, hamis mítoszokkal, tabukkal és káros társadalmi normákkal övezve, az igazságszolgáltatási rendszer nincs könnyű helyzetben, amikor egy szexuális erőszak kapcsán megfogalmazott vádban kell eljárást lefolytatnia. Ők is ebben a közegben élnek és dolgoznak, és tudják, hogy akár gyerekről, akár felnőttről van szó, bárki mondhatja, hogy erőszak áldozatává vált akkor is, ha ez nem történt meg, vagy állíthatja, hogy nem történt bántalmazás, miközben erőszakot követtek el ellene.
„– És kivel konzultáltál?
– Egy fura nővel, sokat beszél. És valamivel fiatalabb Louise-nál. Megerőszakolták.
– Őt is? Hogy bírod ezt, kislányom? Manapság mindenkit megerőszakolnak. Az én időmben nem beszéltünk ennyit erről. Lehet, hogy jobb is volt úgy. Nincs még eleged? Nekem nagyon!” – Pascale Robert-Diard: A kis hazug
Ezeket az általános társadalmi, emberi és rendszerszintű jellemzőket érdemes arról az oldalról is megnézni, hogy milyen események befolyásolták még a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak esetekkel kapcsolatos igazságszolgáltatási működést. Eleve már az érdekes kérdés, hogy évezredek alatt hogyan jutottunk el onnan, hogy a jog a szexuális erőszakot egy „tulajdonban okozott kár”-nak tekintette, aminek kapcsán annak a személynek, aki az erőszak áldozatát „tulajdonolta” (apa, férj), kártérítési igénye lehet, odáig, hogy a szexuális erőszak megengedhetetlen, és az elkövetőt felelősségre kell vonni, az áldozatnak pedig biztosítani kell a megfelelő rehabilitációt.
Hatalmas volt ez az út a jogfejlődés szempontjából, és megannyi társadalmi változás kellett ahhoz, hogy a modern jogrendszerek szankcionálják a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezeket a jogszabályokat az igazságszolgáltatás megfelelően végre is tudja hajtani, hiszen itt is emberek dolgoznak. Rájuk is hatnak a társadalmi normák, a tabuk, a saját gyerekkori élményeik, a közösségek hamis mítoszai, és ha ezekkel tudatosan nem kezd semmit a szakemberképzés, akkor végeredményben egy nagyon bizonytalan, sok hibával dolgozó rendszert kapunk. Ezért is hangsúlyozzák a gyermekbarát igazságszolgáltatás alapelveit rögzítő nemzetközi normák a képzések, továbbképzések szükségességét, és hogy csak olyan szakemberek dolgozhassanak a gyerekek ügyein, akik erre megfelelően fel vannak készítve.
Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben nagy port kavart egy szexabúz ügy az USA-ban, ami sok szempontból tovább relativizálta a gyerekek bántalmazásokkal kapcsolatos igazmondására vonatkozó elképzeléseket. A kaliforniai McMartin óvodában (iskolai előkészítőben) az egyik szülővel és az egyik pedagógussal szemben merült fel a tömeges (több száz gyereket érintő) szexuális erőszak vádja, amiről (hiába voltak figyelmeztető jelek már a kezdetektől) egy több mint hat évig tartó procedúra végén derült csak ki, hogy teljesen megalapozatlan volt, és a gyerekek hamis vádat fogalmaztak meg.
A sajtó részletesen foglalkozott az üggyel, pszichológusok, kriminológusok és más szakemberek elemezték az eset egyes részleteit, onnantól kezdve, hogyan működik a gyerekek memóriája, odáig, hogy ki kell dobni azt a meggyőződést, hogy a „gyerekek soha nem hazudnak, ha szexuális erőszakról van szó”. Magáról az esetről itt annyit érdemes megjegyezni, hogy egy anya fogalmazta meg az eredeti vádat, ami úgy szólt, hogy a fiát a volt férje és a McMartinban tanító egyik tanár szexuálisan bántalmazta. Ezt a vádat sem a gyerek, sem más bizonyíték nem erősítette meg, ettől függetlenül a rendőrség minden családnak, akinek a gyereke a McMartinba járt, kiküldött egy levelet, hogy jelezzék, ha a gyerekük esetlegesen áldozattá vált volna, amire több mint 360 olyan válasz érkezett, ami arról szólt, hogy az a szexuális erőszak esemény, amiről a rendőrségi levél beszámolt, velük is megtörtént.
A rendőrség ezt követően (a jegyzőkönyvek tanulsága szerint) úgy hallgatta meg ezeket a gyerekeket, hogy a kérdések sugalmazóak voltak, és alkalmasak arra, hogy hamis vádakhoz vezessenek, de végül még így is kiszűrték a gyerektanúk többségét. A tárgyaláson már csak alig egy tucat gyereket hallgattak meg, és végül minden vádat ejtettek.
Ennyi év távlatából is nagyon érdekes az ügy, hiszen több száz gyereket nem a rossz szándék vezetett, nem akartak rosszat, és tényleg úgy képzelték, hogy amit elmondanak, az valóban megtörtént velük. De hogyan történhet ilyen? És egyáltalán hogyan lehetünk biztosak abban, hogy egy gyerek, akinek amúgy is élénk lehet a fantáziája, és folyton történeteket talál ki, nem áll elő egy ilyen sztorival, és kever bajba egy ártatlan embert? Egyáltalán milyen gyakran történik ilyen, akár a McMartin-ügyhöz hasonló hamis vád?
Először is érdemes leszögezni, hogy a McMartin-ügyben az eljáró hatóságok minden lehetséges hibát elkövettek, ami bármilyen ügyet félrevezetne (a potenciális tanúk befolyásolásától az ellentmondó bizonyítékok figyelmen kívül hagyásáig), tehát a legfontosabb az, hogy
a legjobb biztosíték a hamis váddal szemben, ha az igazságszolgáltatás a szakmai szabályok szerint végzi a dolgát.
Másodsorban azt érdemes leszögezni, hogy a szexuális erőszak áldozatává vált gyerekek traumaérzékeny meghallgatása egy olyan szakmai feladat, ami tanulható, amire képezni lehet (és kell is) az igazságszolgáltatási rendszer munkatársait, és aminek keretében biztosítható a valóságnak megfelelő tényállás feltárása.
Nem szabad, hogy „hitvitává” váljon egy bántalmazási ügy, és az legyen a főkérdés, ki kinek hisz.
A gyerekeket sokáig „megbízhatatlan” tanúnak tartották, pusztán azért, mert életkoruk miatt nehezebben hallgathatóak meg, ez a meggyőződés azonban az utóbbi egy-másfél évtizedben megváltozni látszik. A tények feltárhatóak, és az erre vonatkozó szakmai protokollok elérhetőek (ideértve azt is, hogy tudjuk, milyen életkorú gyerektől milyen kérdéseket lehet, és milyet tilos megkérdezni – például napszakra, időtartamra vonatkozóan csak idősebb gyerekek tudnak valós válaszokat adni, kisebb gyerekek egyszerűen nem is értik az idő koncepcióját). Az is komoly trend, hogy gyerekek esetében a szenzoros megélések kikérdezésére helyezik a hangsúlyt, tehát arra kérik a gyerekeket, hogy az érzékszerveik által tapasztaltakról és érzéseikről számoljanak be. Ez a megközelítés szenzitívebb, és sok szempontból pontosabb képet is ad a traumáról, arról, hogy min ment keresztül a gyerek.
A harmadik fontos pont, hogy bár a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélés gyakran tanúk nélkül zajlik, rejtve, titkoltan, mégsem szabad abba a csapdába beleesni, hogy egyedül az áldozat tanúvallomásán nyugodjon egy vád. Magyarországon is gyakran hallani, hogy ezekben az ügyekben a bizonyítékok királynője a gyerek vallomása. Valamint a gyerekkel kapcsolatos szakértői vélemények, teszem hozzá, amivel kapcsolatban nagyon sok esetben a problémát az okozza, hogy nincs elegendő számú, megfelelően képzett szakember, és a szakértők szerepe sem tisztázott (hogyan végezzék a munkájukat, miről, hogyan és milyen mélységben nyilatkozhatnak). Ezeknek a kérdéseknek és problémáknak a megoldása nélkül nyilvánvalóan magas annak a kockázata, hogy a bíróság nem a valós tényállás alapján fogja meghozni a döntését.
Adele gyanakvóan nézett fel rá:
– Tényleg? Mert régen, amikor senki nem hitt nekik, sokkal jobb volt, ugye? Szerintem jobb most, amikor hisznek a lányoknak és nőknek, akik fel merik jelenteni az erőszaktevőiket. Ilyen súlyos dolgokban képtelenség hazudni. Képtelenség. Az a lány soha nem vádolt volna meg egy férfit alaptalanul. A bántalmazott nők szokták visszavonni a vádat. Ők pedig áldozatok.
– Képtelenség? Már miért volna az? Hogy állíthatsz ilyet? Harminc éve dolgozom a szakmában. És ha valamit megtanultam, az az, hogy a bizonyosságokban mindig kételkedni kell. – Pascale Robert-Diard:
A kis hazug
Ez nem jelenti automatikusan azt, hogy hamis vádról van szó, azt viszont igen, hogy a gyerek nem tudta jól és teljeskörűen elmondani azt, ami vele történt – például azért, mert nem hallgatták meg megfelelően, vagy azért, mert túl sokszor kellett elmondania, hogy min ment át, és a felnőttek reakciói miatt módosulhattak az emlékei.
Az egyéb bizonyítékok az abúzus ügyekben is nagyon fontosak, és azok összegyűjtésére, feltárására (szintén a kriminalisztikai protokolloknak megfelelően) minden erőfeszítést meg kell tenni – ideértve a bizonyítékok egymástól független értékelését is.
A negyedik fontos dolog, amit tisztázni érdemes, hogy valójában milyen mértékű kockázatról van szó. Nemzetközi kutatásokon alapuló becslések alapján a büntetőeljárások mintegy 5%-ában lehet szó alaptalan vádról. Ezek többsége személy elleni erőszakos ügy (rablás, emberölés), kábítószerrel kapcsolatos visszaélés ügyek, valamint bántalmazási esetek (ideértve a felnőttel vagy gyerekkel szemben elkövetett szexuális erőszakot is).
Magyarországon a váderedményesség bőven 90% feletti, ami azt is jelenti, hogy az ügyészségi vádemelésig csak azok az ügyek jutnak el, amik „nagyon biztosak”. A magyar bűnügyi statisztikai adatokból nem lehet kinyerni azt az információt, hogy az esetek hány százalékában merül fel, hogy egy gyerek alaptalanul vádolt meg valakit. A nemzetközi adatokból vagyunk kénytelenek kiindulni, melyek alapján a legtöbb gyereket érintő esetben annak gyanúja merül fel, hogy valamelyik szülő vagy kortárs „tanította be” a gyereket, vagy vette rá arra, hogy megvádoljon valakit. Becslések szerint ez az ügyek kevesebb mint 1%-ában merül fel.
Az egész témában megkerülhetetlen a média szerepével is foglalkozni, és nem csak a metoo miatt. Sőt.
A gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések tekintetében a média (főként az angolszász országokban) mindig is érzékenyen reagált azokra az esetekre, amelyek szexabúz vádak miatt robbantak ki, és ezekben nemritkán felmerült a hamis vád kérdése is. Ezek egy része generált botrány – ami kifejezetten a valós áldozatok hiteltelenítését célozta (amivel az esküdtszék, bíróság döntésének befolyásolása is cél).
Rengeteg áldozat számol be arról, hogy megalázó módon viselkedtek vele, amikor kétségbe vonták szavait, nem hittek neki, és azt feltételezték, hogy beleegyezett az aktusba, csak utólag meggondolta magát, vagy hogy megtévesztette az elkövetőt (például az életkorával kapcsolatban). Az ilyen, áldozathibáztató történeteknek se szeri, se száma, ezért a médiának nagy szerepe van abban, hogy milyen módon írja meg, mutatja be a történeteket.
Nem kérdés, hogy minden szexuális bántalmazásról szóló jelzést komolyan kell venni. Ez azt jelenti, hogy annak is következménye kell hogy legyen, ha megtörtént az erőszak, és annak is, ha alaptalanul vádoltak meg ezzel valakit. Sok esetben annak a gyereknek, aki ilyen vádat megfogalmaz, van valamilyen traumatizáló élménye, vagy krízisben van, így a „komolyan vétel” része az is, hogy ezekben megfelelő támogatást és segítséget kapjon.
A kulcskérdés tehát nem az, hazudik-e a gyerek, hanem hogy megfelelően képzett szakembereink és jó eljárásrendeket alkalmazó igazságszolgáltatási rendszerünk van-e, ami komolyan vesz minden jelzést, és annak megfelelően folytatja le a vizsgálatokat, határozza meg a szükséges következményeket.
A nyitóképhez használt fotót Gyurkó Szilviáról Chripkó Lili készítette.